Kedd este csörgött a telefonom. Kicsit mérges voltam, ki a fene zavar ilyenkor, mikor a kedvenc sorozatom megy?
– Halló! – szóltam bele a készülékbe szándékosan élesen.
– Szia, Emese! – ismertem fel egyik barátnőm hangját.
– Szia, Andi! Azt hittem, már elutaztál. Vagy Münchenből hívsz?
– Nem, csak szombaton megyek. És pont ezzel kapcsolatban hívlak.
Nocsak! Miért akar pont velem beszélni négy nappal az egyéves utazása előtt?
– Az új rabnőmről van szó – folytatta barátnőm, aki szintén Domina, csak épp biszex: vannak férfi és női rabjai is.
– Mi van vele? Azt sem tudtam, hogy van egy új rabnőd.
– Igen, már két hónapja. Viszont nem tudom magammal vinni.
– Hát ezt nem csodálom. És akkor mit csinálsz vele?
– Arra gondoltam, átadom neked, ha érdekel. Vagy legalábbis kölcsönadom, amíg kint vagyok. Még nincs igazán betörve, de az alapokkal már tisztában van.
Most már értettem a hívást. És izgatott a kihívás is, végre megint betörhetek egy rabnőt! Ráadásul nem kell az elején kezdenem, hanem rögtön keményen bánhatok vele.
– Tud a szándékodról? Mit szól hozzá? – kérdeztem, igyekezve közömbös csengést adni hangomnak.
– Igen, már mondtam neki. Elvi ellenvetése nincs.
Megállapodtunk, hogy csütörtök délután elhozza a lányt törzspresszómba, ahol megbeszélhetjük a részleteket.
Csütörtökön épp megrendeltem a kávémat, amikor megláttam az ajtón belépő barátnőmet. Ő is felfedezett, elindult felém. Mögötte egy lehajtott fejű, világosbarna hajú lány lépkedett. Üdvözöltük egymást, barátnőm leült, a lány állva maradt, továbbra is lehajtott fejjel.
– Ülj le, Anita, ne csinálj feltűnést! – szólt rá barátnőm.
A lány, anélkül, hogy fejét felemelte volna, leült.
– Köszönöm, Mistress! – mondta halkan. Hangja kellemesnek tűnt.
Jött a pincér. Barátnőm szintén egy kávét kért, a lány egy ásványvizet. Ekkor emelte fel először fejét: ránézett barátnőmre, szótlanul kérve engedélyét arra, hogy megszólalhasson. Amíg a rendelésre vártunk, semmiségekről fecsegtünk barátnőmmel; Anita ismét lehajtott fejjel, szótlanul ült.
Csak akkor tértünk a lényegre, mikor már megittuk a kávét.
– Szóval nem viheted magaddal Anitát, és át akarod adni nekem – fordultam barátnőmhöz.
– Igen, Emese, erről van szó.
– És mit szólsz ehhez, Anita? – kérdeztem most a lánytól.
– Engedelmeskedem Mistress parancsának – válaszolt kitérően.
– Nem ez érdekel! Nézz rám, és válaszolj egyenesen: hajlandó vagy engem szolgálni?
Barátnőm is megszólalt:
– Anita, mondtam már, hogy legalább egy évig külföldön leszek, és nem vihetlek magammal. Emese viszont hajlandó a szolgálatába fogadni, ha beleegyezel.
– Ha ön így látja jónak, Mistress, szívesen szolgálom Emese Úrnőt – válaszolta továbbra sem felnézve a lány.
Sehogy sem tetszett a dolog.
– Kettesben hagynál Anitával pár percre? – néztem barátnőmre, aki bólintott, felállt.
– Elintézek pár telefont a kocsiból.
Amikor kettesben maradtunk, ismét a lányhoz fordultam, gondosan válogatva a szavakat.
– Anita, figyelj ide. Szeretném, ha rám néznél, és végighallgatnál. Amit most beszélünk, az mindenképp kettőnk közt marad, akárhogy is döntesz. Én ugyanis nem akarlak semmire rákényszeríteni. Teljesen a te szabad döntésedtől függ, hogy engem szolgálsz-e a jövőben, vagy valaki mást, sőt, hogy egyáltalán szolgálsz-e valakit. Mint ahogy az is a te szabad döntésed lesz, hogy amikor Andi visszajön, visszamész-e hozzá vagy sem.
Anita immár rám nézve, de még mindig szótlanul ült.
– És hogy könnyebben tudj dönteni – folytattam -, elmondok egy-két lényeges dolgot. Nálam nem fogsz férfival találkozni, sem Master, sem rabszolga minőségben. Vagy ketten leszünk, vagy hármasban egy másik rabnővel. Nem szólok bele, hogy amikor nem vagy szolgálatban, mit csinálsz, hogyan öltözöl, kivel vagy együtt. Csak ahhoz ragaszkodom, hogy ha hívlak, jönnöd kell. Természetesen figyelembe veszem olyan kötelességeidet, mint munka. Tehát ha munkaidőben hívlak, akkor az azt jelenti, hogy amint végzel, jössz. És házon kívül nem tartok igényt a szolgálataidra, bár előfordulhat, hogy az egész hétvégét nálam kell töltened. Gondold ezeket végig, és így dönts. Ha valami nem világos, kérdezz nyugodtan.
Amikor végeztem, ismét lehajtotta a fejét. Láttam, hogy erősen gondolkodik, mérlegel. Nem szóltam, nem zavartam. Alig több mint egy perc múlva ismét felnézett.
– Szolgálni fogom önt minden tőlem telhető módon, Emese Úrnő. Kérem, bánjon majd velem úgy, ahogy egy magamfajta tanulatlan rabnő megérdemli. Mit kell tennem?
Elővettem egy névjegyet, odaadtam neki.
– Itt a címem. Tudod, merre van?
– Igen, Úrnőm, a villanegyedben.
Átadtam neki házam alaprajzát.
– Vasárnap reggel tízkor becsöngetsz egy hosszú-rövid-hosszú jelzést adva. Amikor kinyílik a kapu, bejössz, és ebben a szobában – mutattam az egyik helyiségre – jelentkezel.
– Értettem, Úrnőm. Megtarthatom a rajzot?
– Most igen, de vasárnap hozzad magaddal. Mit szeretnél még tudni?
– Csak annyit, Úrnőm, hogy mit vegyek fel?
– Mindegy – nevettem el magam -, csak gyorsan tudd majd levetni.
– Igen, Úrnőm, és köszönöm.
Kinéztem a presszó ablakán. Barátnőm a kocsija mellett állt, és befelé nézett. Intettem neki, ő pedig visszajött. Anita már ismét lehajtott fejjel az asztalt bámulta.
– Megegyeztetek? – kérdezte barátnőm, amikor leült.
– Igen – válaszoltam -, Anita vasárnap szolgálatba áll nálam.
– Köszönöm, Emese, hogy ezt a gondomat megoldottad.
Kicsit még beszélgettünk (Anita némán, az asztalt nézve ült mellettünk), majd elváltunk.
Vasárnap viszonylag korán keltem, ellenőriztem, hogy minden megvan-e, ami a tervezett szeánszhoz kell, aztán kényelmesen megfürödtem, majd felöltöztem. Persze nem vittem túlzásba, csak annyit vettem magamra, amennyi a terveimhez szükséges volt.
Tíz óra előtt két perccel megszólalt a kapucsengő, előbb egy hosszú, majd egy rövid, végül ismét egy hosszú jelzést adva. Rápillantottam a kis képernyőre: a kapuban Anita állt. Megnyomtam a nyitógombot, láttam, amint bejön. A további kamerákon minden lépését nyomon követhettem. Az előszobában megállt, ránézett a kezében levő papírra, majd körülnézve egyenesen a lépcsőhöz indult. Figyeltem, ahogy lejön, majd végig a folyosón. Amikor az ajtóhoz ért, kikapcsoltam a képernyőt. Az ajtó kinyílt, Anita belépett, becsukta az ajtót, és lehajtott fejjel megállt. Kicsit vártam, majd megszólítottam.
– Igen?
– Úrnőm, parancsa szerint megjelentem szolgálatára – mondta anélkül, hogy felnézett volna.
– Vetkezz! Pucérra!
Tüneményes gyorsasággal vetkőzött, pillanatok alatt meztelen volt.
– Térdre! Hozzám!
Letérdelt, és térden csúszva elindult felém. Láthatólag sokat közlekedett már így. Amikor két lépésre volt tőlem, megállt. Andi jól mondta, az alapokkal már tisztában volt: a lehető legszabályosabb tartásban térdelt, széttett térdekkel, egyenesen, hátratett kézzel és lehajtott fejjel. Alaposan megnéztem. Arányos, szép teste volt, kerek almamellei, világos, kisudvarú bimbói, amik egyelőre alig látszottak. Elétoltam a lábamat.
– Csókold tisztára a csizmám!
Négykézlábra ereszkedett, nekilátott előbb a bal, majd a jobb tisztításának. Amikor ismét térdelt, megnéztem az eredményt. Természetesen elégedetlen voltam.
– Ez neked tiszta? Itt… itt… – mutattam – és itt is!
Talán mondanom sem kell, hogy a mutatott helyek tisztasága semmiben nem különbözött a csizma többé részének állapotától. De kellett valami ürügy. Anita ijedten suttogta:
– Bocsánat, Úrnőm, azonnal pótolom a mulasztásomat – majd odahajolva ismét megnyalta a mutatott helyeket. Viszont ez nem volt mentség.
– Ez a hanyag munka büntetést érdemel! – csattantam fel. – Lekönyökölsz, és jól felmereszted a segged!
Ismét négykézlábra ereszkedett, majd lekönyökölve felemelte fenekét. Természetesen nem eléggé.
– Magasabbra! Jobban pucsíts!
Még jobban homorított. Feneke természetesen nem igazán került magasabbra, de jobban megfeszült, és ez volt az igazi cél.
– Kapsz tízet a lovaglópálcával! Számold! – vettem kézbe a félméteres jószágot.
Nyugodtan, kényelmesen mértem rá a középerős ütéseket, Anita pedig engedelmesen számolta őket. Két-háromszor fel is szisszent, egyszer meg feljajdult, mikor a pálca végén levő kis bőrdarab pont a szétnyílt félgömbök közé, a nyílására csapott. De rezzenéstelenül kiállta a tízet, méghozzá néhány halvány nyomból ítélve nem először.
– Feltérdelsz! – parancsoltam az utolsó szám elhangzása után.
Kicsit lassabban emelkedett fel, mint ahogy elfoglalta a veréshez a pozíciót. Fejét lehajtotta, nem láttam, mennyire voltam kemény. De tudta a dolgát.
– Köszönöm a fenyítést, Úrnőm! – mondta. Hangja ugyanúgy csengett, mint mikor belépett, nyoma sem volt benne sírásnak vagy annak, hogy visszafojtotta volna a jajgatást.
– Szívesen. Na, mutasd a pinád! Mikor volt borotválva?
Kicsit hátradőlt, még jobban széttárta térdeit.
– Mistress Andi hétfőn kegyeskedett szőrteleníteni – közölte nyugodtan.
Tudtam, hogy Andi alapos munkát végez, de azért ezt nem hagytam annyiban.
– Akkor itt az ideje, hogy megismételjem ezt a műveletet. Hozd ide a fürdőből – mutattam az ajtóra – ami kell!
Engedelmesen, térden csúszva elindult. Amikor átment az ajtón, a megint bekapcsolt képernyőn figyeltem, mit csinál. Hamar megtalált mindent, persze nem volt nehéz dolga. Gondosan megnedvesítette a szivacsot, ügyelve, hogy azért ne csöpögjön. Az ajtóban ismét térdre ereszkedett, és csúszva jött vissza elém. Szótlanul nyújtotta, amit hozott.
– Minden megvan? – kérdeztem (nem mintha nem láttam volna). – Borotva, hab, nedves szivacs?
– Igen, Úrnőm, parancsoljon!
– Feküdj az asztalra! Szét a lábakat!
Szó nélkül csúszott a középen álló nagy asztalhoz, majd gyorsan felállt és felfeküdt rá. Jó alaposan széttárta lábait. Hozzáléptem. Közelebbről nézve bizony már látszott pár kis fekete pötty, a kiütköző borosta. Megnedvesítettem a szivaccsal, majd habot nyomtam Anitára, és elkentem.
– Először a Vénusz-dombodat húzom le – közöltem.
Nem válaszolt, nyugodtan feküdt. Megfogtam a borotvát, és óvatosan elkezdtem. Meg se szólalt, csak párszor megrándult a combja. Amikor a kényesebb részekre tértem át, figyelmeztettem is:
– Ne mocorogj, nem akarlak megvágni! Jönnek a nagyajkaid!
Megfogadta az intést, a borotválás további része alatt mozdulatlan maradt.
– Kész vagy! Visszaviszed a holmit, letörlöd a habmaradékot, aztán visszajössz a helyedre! – utasítottam, amikor elkészültem.
Fürgén leszállt az asztalról, letérdelt, összeszedte, amit behozott, majd kicsúszott a fürdőbe. Visszaültem a székembe, és a képernyőn figyeltem, mit is csinál. És érdekes dolgot láttam. Úgyhogy mikor már ismét előttem térdelt, miután megköszönte, hogy megborotváltam, megkérdeztem:
– Ég a bőr a pinádon?
– Igen, Úrnőm, egy kicsit.
– Ezért simogattad meg kint magad?
– Ezért, Úrnőm.
Hangján éreztem a csodálkozást, hogy vajon ezt honnan tudom. Megkérdezni persze nem merte.
– És kaptál rá engedélyt? – ez már csattant. – Vagy esetleg parancsot?
– Nem, Úrnőm, egyiket sem – a válasz annál halkabb volt.
– És mi jár azért, ha parancs vagy engedély nélkül teszel valamit?
– Büntetés, Úrnőm – ezt még az előbbinél is halkabban mondta.
– Úgy van! Feküdj hanyatt és tárulkozz ki!
Anita engedelmesen lefeküdt a hideg kőre, széttárta lábait.
– Jobban! Teljesen nyíljon ki a pinád!
Még jobban szétnyitotta combjait, a megfeszülő izmokon látszott, hogy ennél jobban már nem tudja. Nem is kellett, a kisajkak épp eléggé széthúzódtak.
– A csizmasarkamtól kapod a büntetést – közöltem, aztán jobb csizmám tűsarkát óvatosan bevezettem hüvelyébe, és tövig belenyomtam. Előbb néhány felszisszenést hallottam, de amikor kicsit megforgattam benne, már egy halk jajgatást is.
– Nem tetszik? Hátha a másik jobban esik – mondtam, és kihúztam belőle jobb csizmám sarkát, de csak azért, hogy belenyomjam a balét. Amikor ezt is megmozgattam, a jajgatás már hangosabb volt.
– Egyelőre elég. Visszatérdelsz! – mondtam kis idő múlva.
Feltápászkodott, ismét a normális, szabályos módon térdelt. És persze tette, amit kellett.
– Hálásan köszönöm a megérdemelt büntetést, Úrnőm!
– Nyald le magad a csizmámról! – utasítottam.
Kinyújtott nyelvvel, buzgón tisztogatta a bepiszkított részeket. Amikor befejezte, alaposan végigmértem. Mellbimbói, melyek eddig szinte észrevétlenek voltak, most jól láthatóan meredeztek. Ennek pedig két oka lehet.
– Fázol?
– Nem, Úrnőm.
Nem is fázhatott a 26 fokos, légkondicionált teremben.
– Akkor mitől merev a mellbimbód?
– Kicsit felizgatott, Úrnőm, mikor belém nyomta a csizmáját – vallotta be.
– Márpedig ennek ez a jutalma – tettem rá a bimbókra két erős ruhacsipeszt. – Gondolom, a pinád is forró belül.
– Igen, Úrnőm, meglehetősen az – vallotta be.
– Akkor hozzad ide a bárszekrényről a nagy kék termoszt! – utasítottam.
Térden csúszva is gyorsan megjárta a párlépésnyi távolságot.
– Tudod, mi van benne? – kérdeztem, mikor átvettem a szótlanul felém nyújtott tárgyat.
– Csak sejtem, Úrnőm, hogy jég.
– Igen, jég. Pontosabban egy szép nagy jégcsap – kezdtem lecsavarni a termosz tetejét – Mire való?
– Gondolom, azzal kívánja lehűteni a pinámat, Úrnőm.
– Pontosan! Lefekszel, kitárulkozol.
Pillanatok alatt vette fel a kívánt pozíciót.
– Látod, milyen szép vastag? És elég hosszú is – tartottam a szeme elé a hosszú, farokszerű jégdarabot (óvszerbe töltött vizet fagyasztottam meg, mindig van a hűtőmben vagy a termoszban pár belőle). – Most szépen tövig beléd nyomom…
Lassan, fokozatosan nyomtam a jégrudat Anitába. Az első egy-két centit még szótlanul viselte, majd többször is felszisszent, aztán halkan, majd kissé hangosabban jajgatott. Ám azzal, hogy hüvelye elnyelte a rudat (épp ideje volt, már az én kezem is igen fázott), még nem ért véget a dolog.
– És hogyne tudjon kicsúszni, vagy ami elolvad, kicsöpögni… – közöltem, majd a kisajkakat két csipesszel összeszorítottam.
Ez már sok lehetett, mert hangosan sikoltozott a fájdalomtól.
– Hallgass! – szóltam rá, de csak annyit értem el, hogy csendesebben jajgatott. – Ezért a fülsértő üvöltésért a csiklódra is kapsz egyet!
Egy, az eddigieknél is hangosabb sikoly volt a válasz, aztán összeszedte magát, és csendben maradt. Ám miközben parancsomra ismét feltérdelt, láttam, hogy könnyes a szeme, és olykor ajkába harapva tud csak csendben maradni. De csendben maradt, és ezt rosszul tette. Miután már térdelt, és (lehajtott fejjel) csendben várt, jött a „ráadás”.
– Elfelejtettél valamit! Többször is!
– Bocsánatot kérek, Úrnőm! Hálásan köszönöm a csipeszeket és a jeget, amivel megbüntetett – kapott észbe.
– Na és mi a bocsánat feltétele szerinted? – kérdeztem kajánul.
– Egy újabb büntetés, Úrnőm – suttogta Anita.
– Pontosan. Ez az újabb büntetés pedig az, hogy minden csipeszre ráakasztok 15 dekát – vettem elő az apró súlyokat.
Anita persze sziszegett, jajgatott, mikor a súlyok elkezdték húzni. De hamar erőt vett magán, és igyekezett jó rabnőként viselkedni.
– Alázatosan köszönöm, Úrnőm, hogy büntetésével figyelmeztet a kötelességemre.
Látszott rajta, hogy nagyon szenved, nincs hozzászokva ehhez a fajta fájdalomhoz. Amilyen jól tűrte a verést, olyan rosszul viselte a csipeszek és súlyok állandó, és a saját mozgásától folyton megújuló kínját. Az én terveimben azonban még volt egy és más.
– Kapsz egy nyakörvet – csatoltam rá -, méghozzá pórázzal – akasztottam be a vezetőszíjat is.
– Köszönöm, Úrnőm, hogy a kutyája lehetek.
– Négykézlábra! És gyere utánam! De ha meg kell rántsam a pórázt, vagy ha valamelyik súly leér a földre, rávágok a seggedre a szíjjal, megértetted?
– Igenis, Úrnőm!
– Indulás! – álltam fel.
A fürdő felé „természetesen” kétszer is meg kellett Anitát húznom, amiért meg is kapta a pórázzal a verést. És azt sem tudta elkerülni, hogy az egyik súly ne koppanjon hozzá a magas küszöbhöz; ennek jutalma is pórázcsapás volt. A fürdőben a WC előtt álltam meg.
– Térdelj fel!
Anita feltápászkodott. Nem sok időt hagytam neki, jött a következő parancs.
– Hajtsd fel az ülőkét, és ülj a csészére! Kezek hátul!
Pillanatok alatt hajtotta végre az utasítást.
– Tudod, miért a puszta csészén kell ülnöd? – kérdeztem.
– Hogy ezzel is éreztesse velem, Úrnőm, mennyire senki vagyok – jött a válasz.
– Nem egészen. Egyszerűen csak egy magadfajta ócska kis rabkurva nem ülhet arra az ülőkére, amire az Úrnője. Érted?
– Igenis, Úrnőm. Bocsánatot kérek, hogy rosszul fogalmaztam.
– Na jó, ez nem olyan nagy baj. Most egy kicsit leveszem a pinádról a csipeszeket, hogy kifolyhasson belőled az elolvadt jég. És pisilhetsz is – szedtem le a kínzóeszközöket.
Anitát egyáltalán nem zavarta, hogy ezt a meglehetősen intim dolgot most előttem kell végezze. Mikor végzett, ráparancsoltam:
– Térdelj a zuhanytálcába! Jó széles terpeszbe!
Aztán kezébe nyomtam a kézi zuhanyrózsát.
– Öblítsd le alaposan a pinád!
Amit nem mondtam meg, csak akkor vette észre, mikor a vízsugár hozzáért: csak a hidegvizes csapot nyitottam meg, úgyhogy a csőből jéghideg víz jött. Ennek ellenére tényleg alaposan leöblítette magát, csak arcán látszott, milyen kellemetlen dolog történik vele. Amikor úgy véltem, már épp eléggé tiszta, és épp elég hideget kapott, elzártam a vizet, és elélöktem egy elég durva rongyot.
– Töröld szárazra magad! Aztán ülj vissza a WC-re! Kezek hátul, lábak széttéve.
Mire kézbevettem az előbb leszedett csipeszeket, Anita már a kagylón ült.
– Visszateszem rád a csipeszeket – közöltem. – Csak most mindkét kisajkadra külön csipeszt rakok!
A műveletet halk felszisszenések kísérték. Tiltakozni persze nem mert, nem is lett volna értelme, és nem mert hangosan jajgatni sem, csupán így mutatta ki fájdalmát. Amikor végeztem, hátraléptem, majd ráparancsoltam:
– Négykézlábra! Megyünk tovább. De ha megint baj lesz, már kettőt kapsz! Ugye tudod, mire gondolok?
– Igen, Úrnőm. Ha megint meg kell rántsa rossz szukája pórázát, vagy ha megint leér egy súly, már kétszer kegyeskedik majd rávágni a pórázzal a seggemre. És kérem, engedje meg megköszönnöm, hogy méltóztatott engedélyezni, hogy könnyítsek magamon. Azt is köszönöm, hogy ha nem is érdemeltem meg, de rövid időre csökkentette jól megérdemelt fájdalmamat – válaszolta Anita már négykézláb.
– Indulás! – csak ennyi volt a reakcióm.
És mentünk tovább. Talán mondanom sem kell, hogy ezúttal is volt okom fenyítésre. Aztán megérkeztünk a végcélhoz.
– Feltérdelsz! Hátra a kezedet!
Az engedelmesen hátratett csuklókat egy gyors mozdulattal összebilincseltem. Nem túl szorosan, csak épp annyira, hogy ne tudja kihúzni a kezét, tartsa csak hátul. Aztán eléálltam.
– Húzd le a csizmám cipzárját!
Ezt a látszatra egyszerű utasítást persze hátrabilincselt kézzel nem könnyű végrehajtani. Pláne térdelve. Elég sokáig tartott, míg Anitának sikerült úgy szájába venni a húzót, hogy sikerüljön a művelet. De végül sikerült. Persze nem ennyi volt a dolga.
– Bontsd ki a köntösömet! De össze ne nyálazd!
Ez még nehezebb volt. Itt csak az ajkak dolgozhattak, azok is úgy, hogy meg ne nedvesítsék a selymet. Viszont az, hogy selyem, könnyítette kicsit a helyzetet, hiszen könnyebben csúszott. Amikor ez is megvolt, újabb parancsot adtam.
– Hasalj az ágy elé!
Miközben Anita az ágy előtt feküdt, kiléptem a csizmából, ledobtam a köntöst. Aztán ráléptem a fenekére, kicsit rugóztam a puha és mégis kemény félgömbökön, majd végigfeküdtem az ágyon.
– Feltérdelsz, felém fordulsz!
A feltérdelés persze nehezen ment a kezek segítsége nélkül. A felém fordulás már egyszerű volt. Anita szabályos tartásban térdepelt fél lépésre az ágytól. Mellein a csipeszek a súlyokkal a lélegzetvétel ütemében mozogtak, míg az alul levők majdnem mozdulatlanok voltak, csak alig észrevehető himbálózásuk jelezte, hogy a feltérdelésnél bizony komoly táncot jártak.
– Gyere ide! Egész az ágyhoz!
Már ott is volt.
– Csókold végig a combjaimat! Csak a combjaimat, és csókolod! Nem puszilod, nem nyalod, csókolod! – utasítottam. – Térdtől felfelé előbb a jobbat, aztán a balt!
Fölémhajolt, szája hozzáért a térdemhez. Ügyesen csókolt, tényleg csókok voltak. Kezdtem felizgulni. A melléről lógó súlyok finoman súrolták bőrömet. Amikor jobb combom tövéhez ért, egy pillanatra abbahagyta, majd a balt vette kezelésbe. Illetve, egész pontos kifejezéssel élve „szájalásba”. Szóval azt is végigcsókolta térdtől combtőig. Aztán megállt, várt.
– Még egyszer! De lassabban, alaposabban!
Megint a jobb térdemre hajolt. Most lassabban haladt felfelé, nem hagyott ki egyetlen négyzetcentit sem. Majdnem annyi ideig tartott a jobb combomon végigmennie, mint az előbb a kettőn. A balt ugyanezzel a lassúsággal, alapossággal csókolta végig.
– Mehetsz tovább a hasamra!
Megint azok a lassú csókok, csak most a hasamon. Egyre feljebb és feljebb. Aztán megint egy kis várakozás.
– Csókold körbe a mellem!
Lassan haladt először jobb, majd bal mellem alapja körül. Még be sem fejezte a két kört, már meg is kapta a következő parancsot.
– Tovább, egyre szűkülő körökben!
Éreztem, hogy egyre nedvesebb vagyok, és bimbóim kezdenek keményedni.
– Megnyalod és keményre szopod a bimbóimat! De csak az ajkaidat és a nyelved akarom érezni, a fogadat nem!
Nem kellett sokáig dolgozzon, hogy bimbóim kőkeményen meredjenek fel. Jöhet a folytatás!
– Elindulsz visszafelé!
Most kicsit gyorsabban haladt, mint felfelé, de nem bántam. Egyre jobban vártam, hogy OTT érezhessem a száját. A csókok hamar leértek hasam aljára.
– Csókolgasd a Vénusz-dombom!
Engedelmesen borította el csókjaival szőrtelen ágyékomat.
– Nyalogasd meg a nagyajkakat! – tártam széjjelebb lábaimat.
Ügyesen csinálta, finoman, óvatosan, izgatóan.
– Cirógasd meg a kisajkaimat!
Ugyanolyan finoman nyalta azokat is végig. Egyre nedvesebb voltam. Még jobban széttettem lábaimat.
– Körözz a csiklómon!
Anita fürge nyelve azonnal peckemen termett. Remekül csinálta.
– Szopogathatod is, de óvatosan!
Élt az engedéllyel, ajkai közé vette és megszívta. Majd megint a nyelvével simogatta. Egy szívás, egy nyalás… megint egy szívás, megint egy nyalás. És megint. Hát akkor lássuk, milyen ügyes a nyelve!
– Fúrd be a nyelved a hüvelyembe! Amilyen mélyre csak tudod!
Óvatosan tolta szét a kisajkakat, aztán ott volt a hüvelybejáratnál. Sőt, elég hosszú volt a nyelve, elég mélyre be tudott nyalni. És nagyon ügyesen nyalt. Közeledtem a csúcshoz.
– Ez az, csináld csak! Gyorsabban!
Anita nyelve mint egy motolla pörgött. És én egyre bíztattam: – Gyorsabban! Még!
Éreztem, hogy nedvem megállíthatatlanul megindult. Aztán egyszer csak nem éreztem semmit. Csak élveztem és élveztem és élveztem…
Végül aztán magamhoz tértem. Anita még mindig szorgalmasan mozgatta nyelvét, de már nem volt rá szükség.
– Elég, abbahagyhatod! – szóltam rá.
Kiegyenesedett, ismét szabályos tartásban térdelt. Csak kipirosodott bőre meg a kapkodó lihegéstől a mellén táncoló súlyok árulták el, hogy bizony keményen megdolgozott a gyönyörömért.
– Felizgatott, hogy kielégítettél? – kérdeztem tettetett szigorúsággal.
– Igen, Úrnőm. Kérem, büntessen meg, amiért engedélye nélkül merészeltem izgalomba jönni.
Nocsak. Úgy látszik, Andi keményebben fogta, mint gondoltam. De nem baj.
– Megkapod! Tartsd a segged, felkelek!
Gyorsan hasra vágta magát, engedelmesen tartva ülepét, hogy ráléphessek.
– Térdelj fel! – fogtam meg a pórázt már köntösben, de mezítláb. – Utánam!
Térden csúszva követett. Nem lehetett egyszerű hátrabilincselt kézzel. Szándékosan nem siettem. Már nem akartam komolyan büntetni, sőt, tulajdonképpen egyáltalán nem akartam büntetni. Inkább csak irányítani, hozzászoktatni, hogy minden pillanatban engedelmeskednie kell, hogy mindent alá kell rendeljen a kívánságaimnak, még testi vágyait is.
A rövidebb úton mentünk vissza, a fürdő érintése nélkül. Leültem trónszerű székembe, Anita szépen térdelt előttem. Már nem lihegett, szabályosan vette a levegőt.
– Szóval engedély nélkül felizgultál. Ugye tudod, hogy ez súlyos bűn?
– Igen, Úrnőm, tisztában vagyok vele, hogy komoly büntetést érdemlek.
Nyugodtan, de színtelen hangon beszélt. A presszóban megfigyelt, és még a fürdőben, a hálóba indulás előtt is kellemesen csengő szoprán most fakó mezzóvá mélyült. Félt, de igyekezett nem mutatni.
– Ülj a sarkadra. És teljesen szét a térdeket! – utasítottam. Miután megtette, megkérdeztem: – Szeretnél élvezni, kielégülni?
– Ha Úrnőm megengedi.
– Nem ezt kérdeztem!
– Igen, Úrnőm, nagyon szeretnék – vallotta be.
– És ha nem engedem meg?
– Akkor természetesen nem élvezek, Úrnőm.
– Természetesen… De rossz lenne, igaz? – faggattam tovább.
– Nagyon, Úrnőm.
– Nos, Anita! Mivel végeredményben meg vagyok veled elégedve, a következő lesz a büntetésed: itt, előttem térdelve fogod kielégíteni magad. De – emeltem picit fel a hangomat – csak azokat a mozdulatokat teheted, amiket mondok, csak ott és úgy érhetsz a testedhez, ahol és ahogy engedélyezem. A legkisebb eltérés esetén akár a csúcs előtt abbahagyod, és tényleg komoly büntetést kapsz. Megértetted?
– Igen, Úrnőm – csilingelt ismét a hangja. – Köszönöm, amiért büntetésül megjutalmaz.
Felálltam, és mögélépve levettem a bilincset.
– Megdörzsölheted a csuklódat.
Miközben visszaültem, láttam, hogy előbb jobb, majd bal csuklóján végigdörzsöli a bilincs nem túl mély (hiszen nem volt szorosra húzva az acél karperec) nyomát.
– Az ujjaiddal simogasd meg az arcod! Aztán nyaljad végig az ujjhegyeidet!
Miközben ezt csinálta, előrehajoltam, és levettem a melléről a csipeszeket. Két kis felszisszenés jelezte, hogy a vérkeringés megindulása majdnem akkora fájdalmat okozott, mint az elszorítás.
– Indulj el az ujjaiddal lefelé a nyakadon, aztán oldalra! A melledhez nem érsz!
Lassan húzta lefelé kezét, majd kínosan ügyelt rá, hogy kikerülje a melleket, ahogy oldalra tért. Amikor az ujjak a mellbimbó magasságában voltak, kapta az újabb utasítást.
– Simogasd körbe a melleidet! Aztán egyre szűkülő körökben mész rajtuk beljebb. A bimbókhoz meg az udvarhoz még nem érsz hozzá!
Öt-hat spirálkör után a körözés átment koncentrikus körökbe, pár milliméterre a bimbóudvarok szélétől. Anita légzése mélyült, éreztem, hogy így fegyelmezi magát.
– Simogathatod az udvart is. A bimbókat még mindig nem!
Az ujjak óvatosan beljebb csúsztak. Hiába voltak szépek, vékonyak, egy részük így is az udvaron kívüli bőrt simogatta. A bimbók kezdtek kiemelkedni, megkeményedni.
– Most jöhetnek a bimbók, de csak az oldaluk!
Anita simogató ujjai még beljebb csúsztak. Most már hegyük teljesen a bimbóudvaron siklott, miközben oldaluk cirógatta a bimbók oldalát. Az egyre keményebb bimbókét.
– Lehet a hegyét is – engedélyeztem.
Pár mozdulat után a bimbók elérték teljes nagyságukat. Keményen, hetykén meredtek előre.
– Tenyérrel lassan végigsimítod az oldaladat egész a combodig!
Lassan végigcsúsztatta kezét a törzsén.
– Középen vissza, egész a melled aljáig!
A kezek ugyanilyen lassan most felfelé vándoroltak. Az ujjhegyek közt maradt olyan 5-6 centi. Amikor felért, és megállt a mellek alatt, kicsit pihentettem, majd:
– Egészen középen, összekulcsolt ujjakkal le, egész a pinádig!
A lesikló kezek a Vénusz-domb tetejénél álltak meg. Persze nem sokáig.
– Végig a combod tetejét, térdig! Aztán a külső oldalon vissza!
Hogy elérhesse a térdeit, picit előre kellett dőlnie. Aztán amikor visszafelé haladt, megint kiegyenesítette hátát. Amikor a kezek visszaértek, megismételtettem, egy kis változtatással.
– Ugyanígy le, aztán a belső oldalon fel! Csak sokkal lassabban!
A simogató kezek immár csigalassúsággal kúsztak végig a combokon. Lefelé is, felfelé is. Az időnkénti rándulások jelezték, hogy Anita már legszívesebben puncijára tapasztaná kezét, hogy szeretné dörzsölni a csiklóját, szeretné feldugni legalább egy ujját. Ám a korábban Andi által, az elmúlt mintegy két órában általam belenevelt engedelmesség, a masztizás indítása előtt elmondott figyelmeztetésem visszatartották; továbbra is hűen követte parancsaimat. Most például azt, hogy:
– Ujjheggyel megcirógatod a Vénusz-dombod!
Kicsit hagytam, hogy csinálja, aztán tovább csigáztam.
– Oldalt fel a törzseden! Tenyérrel simogatva!
Lassan kezdte, mint aki sajnálja otthagyni a helyet, aztán picit gyorsabban haladt.
– A hüvelyk- és mutatóujjaddal megfogod a bimbóidat és dörzsölöd! – jött a következő vezényszó.
A bimbók bizony kissé ellazultak, amíg a két kéz máshol járt, de most hamar ismét keménnyé váltak. Úgyhogy megint lehetett máshol simogatni…
– Középen lefelé! Tenyérrel, egymásba érő ujjakkal.
Érdekes (vagy nem érdekes) módon a kezek megint gyorsabban siklottak lefelé, mint először. De a Vénusz-domb tetejénél engedelmesen megálltak… remegve, erővel visszatartva.
– Megint a dombod… finoman, lassan!
Lassan csinálta ugyan, de inkább erősen, mint finoman. Már nagyon nehezen tartotta magát, de még nem volt itt az ideje a lazításnak… Levettem a csipeszeket a kisajkakról.
– A középső ujjaidat végighúzod a nagyajkaidon! Le, aztán fel!
Óvatosan, hogy tényleg csak a nagyajkakhoz érjen, teljesítette Anita a parancsot.
– A kisajkak külsőoldalán, ugyanígy!
Ez már egyszerűbb volt, nem kellett vigyáznia. Már nem bírta türtőztetni magát, szaporán kapkodta a levegőt.
– Szeretnéd megérinteni a pecked?
– Nagyon, Úrnőm – jött a rövid válasz, eléggé rekedten.
– Kérjed! – szabadítottam meg az utolsó csipesztől is.
– Kérem, Úrnőm, kegyeskedjen megengedni alázatos rabnőjének, hogy hozzáérhessen a peckéhez!
– Nem bánom, körözhetsz rajta! Egy ujjal!
Boldogan élve az engedéllyel, Anita elkezdte csiklója hegyét simogatni. Látszott, milyen jól esik neki. És miért ne essen még jobban? Kegyes kedvemben voltam.
– Lehet oldalt is! – engedtem meg, majd kisvártatva tovább mentem: – Dörzsölheted két ujjal is.
Már az egész teste reszketett. Sokáig már nem tudta tartani magát, de már csak egy próbatétel volt hátra.
– Jó lenne feldugni az ujjadat a pinádba, igaz?
– Óh, Úrnőm, az csodálatos lenne.
– Szeretnéd?
– Nagyon, Úrnőm – lihegte.
– Akkor kérjed! Szépen!
– Alázatosan kérem, kegyes Úrnőm, engedje meg hitvány rabnőjének, hogy ujját pinájába dughassa.
Ez jó volt, úgyhogy megadtam az engedélyt:
– A középsőt feldughatod. De csak bedugod, nem mozgatod!
A hüvelyben villámgyorsan eltűnő ujj mutatta, milyen nedves is belül. És még mindig nem eresztettem szabadjára Anitát.
– Jó lenne mozgatni, ugye? Vagy inkább még egyet-kettőt bedugni?
– Mindkettő jó lenne, Úrnőm, de ahogy ön jónak látja!
– Kérjed! Nagyon szépen!
– Esedezve kérem, legkegyesebb Úrnőm, méltóztasson megengedni, hogy még egy ujjamat bedughassam a pinámba! Vagy legalább hogy mozgathassam, amelyik már bent van!
– Szebben! Könyörögj!
– Könyörögve, alázatosan esedezem Önhöz, kegyelmes Úrnőm, engedje meg ócska kis rabkurvájának, hogy még egy ujját bedughassa pinájába. De ha ez túl merész kérés lenne, legalább azért könyörgöm, hogy mozgathassam a már bent levőt!
Igen, valami ilyesmit szerettem volna hallani. Tud ez a szuka!
– Jól van, dugd fel a mutatót is!
Mielőtt még meggondolhattam volna magam, már a második ujj is bent volt a hüvelyben. Mozdulatlanul, hisz arra nem adtam engedélyt. De meddig tudja magát tartani vajon?
– Húzd ki őket!
Lassan hitetlenkedve kezdte kihúzni az ujjait. Amikor már félig kint voltak, megkönyörültem.
– Visszateheted. És a gyűrűst is feldughatod!
Ezt persze nem kellett még egyszer mondanom, máris három ujj tűnt el a nedves barlangban. Előredőltem, belemarkoltam Anita hajába, felemeltem a fejét. Szemében egy pillanatra megláttam a vágy és a félelem csillogását. Aztán, ahogy egy jó rabnőnek kell, lesütötte a szemét. Elengedtem, hátradőltem. Kicsit még bizonytalanságban tartottam, aztán…
– Eleresztheted magad! Csinálod, ahogy jólesik!
– Hálásan köszönöm, Úrnőm – suttogta, és megmozdult. Keze elkezdett mocorogni, és miközben három ujja a hüvelyében mozgott, a hüvelyk a csiklót cirógatta. Szabad keze pedig felváltva gyűrte, gyömöszölte, simogatta és izgatta a melleit. Három-négy perc múlva pedig egész teste megfeszült, torkából egy elnyújtott, hosszú áááááááááá tört elő. Aztán elernyedt. Keze lehullt melléről, a másik is kicsúszott puncijából. Lihegve kapkodta a levegőt.
Újabb egy-két perc múlva leborult, megcsókolta lábaimat.
– Hálásan köszönöm, kegyes Úrnőm, hogy engedélyezte számomra a kielégülést.
Nem válaszoltam, csak elhúztam a lábam. Felálltam, Anita továbbra is leborulva térdelt. Kimentem a fürdőbe, gyorsan lemosdottam. Aztán visszamentem, de csak az ajtóból szóltam rá a még mindig leborulva levő Anitára.
– Menj, zuhanyozz le. Használhatod a meleg vizet, és a zöld törülköző a tied. Aztán öltözz fel, és gyere fel a nappaliba.
Otthagytam. A nappaliban persze pontosan láttam, hogy mit csinál. Szigorúan csak zuhanyozott, igaz, elég sokáig. A kis műszer pedig megmutatta, hogy csak 22 fokos vízben. Biztos jobban esett neki a langyos víz, mint a meleg. Amikor elzárta a vizet és a törülközőért nyúlt, a gépen elindítottam a reggel betáplált konyhai programot. Hiába, sokat tud a házvezérlő számítógép. Igaz, sokba is került. De megéri. Anita már öltözködött, és kisvártatva megjelent az ajtóban. Lehajtott fejjel, parancsra várva.
– Gyere, ülj le!
Mereven, szögletesen ereszkedett a fotelbe. Csak a szélén ült, továbbra is lehajtott fejjel.
– Anita, idefent te nem rabnő vagy, és én nem Úrnő. Itt két nő ül egymás mellett. Úgyhogy légy szíves, helyezkedj el kényelmesen és lazíts. Ha dohányzol, nyugodtan gyújts rá, ha szomjas vagy, szólj, hogy inni szeretnél, és általában viselkedj természetesen.
– Köszönöm, de nem dohányzom, és most szomjas sem vagyok – helyezkedett el kényelmesebben. – És ilyenkor hogyan szólítsam?
– Hívj nyugodtan Emesének. És ha jobban esik, tegezz vissza.
– Azt inkább nem, esetleg lent is rászaladna a szám, és arra nincs szükségem, hogy tiszteletlenségért is megbüntessen.
Mióta nem feszengett, fejét sem hajtotta le. Nyugodtan, tényleg természetesen viselkedett.
– Ahogy gondolod. És most áruld el: erre számítottál? Jobbra? Rosszabbra?
– Nem is tudom. Mennyiségben körülbelül erre. Csak más formában. És a végét sem egészen így képzeltem.
Hátradőltem, rágyújtottam.
– Akkor mesélj. Mi volt ismerős, mit nem ismertél, mire számítottál, ami nem történt, hogyan képzelted a végét?
– Az alapszituáció ismerős volt. Arra számítottam, hogy meztelen leszek, hogy térdelnem, térden csúsznom kell. A fenekelés sem volt újdonság. A csipeszek meg a súlyok igen. Mistress Andi sosem használta. Hallottam róla, de nem hittem volna, hogy ennyire fájdalmas. Főleg a csiklómon. Azt hittem, hogy leszakad a mellbimbóm, kiszakad a csiklóm. Jég már volt a hüvelyembe dugva, ha nem is egy ekkora darab, de szabadon kicsöpöghetett. A kezem is volt már hátrabilincselve, voltam már kikötözve is, gúzsbakötve is. Kaptam már mindenhová verést, mindenfélével. És Mistress Andi előszeretettel használta a gyertyát. Egyszer rákötözött az asztalra, és nem is tudom, hány gyertyát folyatott rám. Nyaktól térdig vastagon be voltam borítva viasszal. Egy óránál is többet feküdtem így, aztán Mistress Andi korbáccsal és lovaglópálcával verte le rólam. És a darabokat nekem kellett felszednem. Szétrepültek az egész teremben, úgyhogy az egészet be kellett járnom. Persze térden csúszva. És néhány darabot nem vettem észre, úgyhogy azért külön is kaptam.
Nyelt egyet, majd folytatta.
– Most, amikor megláttam a WC-kagylót, egy pillanatig azt hittem, hogy le akar pisilni. És köszönöm, hogy nem tette.
Elnevettem magam.
– Anita, te odalent is ember vagy, nem pedig WC.
– Igen, de Mistress Andi megtette párszor. Igaz, nem a fürdőben, hanem a… a kínzókamrában. Egyenesen a számba engedte.
Ismertem Andi kínzókamráját. Jól fel volt szerelve (bár nem annyira, mint az enyém, főleg műszaki téren maradt el, eszközeink tárháza szinte azonos volt), és sejtettem, hogy ami esetleg mellément vagy kifolyt, azt bizony felnyalatta Anitával.
– És persze tudtam, hogy nem lesz itt férfi, de azt hittem, hogy iderendelt egy másik rabnőt is, és közösen idomít majd minket – fűzte még hozzá Anita.
– Na és a vége? – kérdeztem, amikor elhallgatott, és ezt nem említette.
– Hát az meglepő volt. Nem az, hogy a számmal kellett kielégítenem, ahhoz hozzászoktam. Inkább az, hogy nem használt segédeszközt. És az is meglepett, hogy végül szabad volt masztiznom. Mistress Andi nagyon ritkán engedte meg. Olykor a rabszolgáját kellett leszopnom, aki aztán megdugott, de sokszor maradtam kielégületlen. És a következő szeánszig még magamhoz sem nyúlhattam.
– Na és milyen volt a maszti? – vetettem közbe.
– Szokatlan. Így még sosem csináltam. Ennyire utasításra, ennyire lassan. De csodálatos volt, nem is emlékszem, mikor élveztem ekkorát masztitól. Még egyszer köszönöm.
Ekkor jelzett a számítógép, hogy lefutott a konyhai program. Felálltam.
– Gyere. Éhes vagyok, és gondolom, te is.
– Igen, az vagyok – ugrott fel -, bár csak most vettem észre, hogy említette.
Átmentünk a konyha étkezőrészébe. Amerikai stílusban rendeztem be, a főzési részt magas pult választja el az étkezőasztaltól, amely két személyre terítve várt ránk.
– Ülj le – mutattam az egyik székre-, hozom az ebédet.
Ebéd közben semleges dolgokról beszélgettünk, bár továbbra is főleg én kérdezgettem Anitát a munkájáról, családjáról. Az ebéd utáni kávémat (Anita csak gyümölcslevet kért) már ismét a nappali asztalkájánál ülve ittam meg, egy cigaretta mellett. Csak ekkor tértem vissza a lent történtekre, pontosabban a folytatásra.
– Anita, a mai délelőtt után kell véglegesen eldöntened, hogy a rabnőm akarsz-e lenni. Nem kell azonnal válaszolnod – emeltem fel a kezemet, amikor láttam, hogy szólni szeretne -, kapsz rá több mint két napot. Most menj el, és ha pozitívan döntesz, akkor kedd délután hatkor jelentkezel ugyanígy, mint ma. Azt előre megmondom, hogy kedden, ha jössz, nem egyedül fogsz szolgálni. Viszont ha nem jössz, akkor többet nem is jöhetsz. Csak egy mentség lehet: ha beteg vagy. Akkor viszont telefonálhatsz, még akár hat előtt két perccel is. És még valamivel tisztában kell lenned: ha ketten vagytok, akkor ki-ki nem csak a saját hibáiért bűnhődik, hanem a másik által elkövetettekért is. Szóval hiába hajtasz végre egy parancsot tökéletesen, ha a másik hibázik, akkor te is büntetést kapsz, méghozzá ugyanazt.
Elnyomtam a cigarettát, felálltam. Az addig szótlanul hallgató Anita is felugrott.
– További jó vasárnapi időtöltést. Szervusz – mondtam, és magára hagytam. Persze a szomszédból hallottam, ahogy kinyitja az ajtót és elmegy.
Kedden izgatottan vártam, hogy jelentkezik-e. Másik rabnőmet háromnegyed hatra rendeltem magamhoz. Mikor már előttem térdepelt, neki is gyorsan elmondtam, mi is fog történni. A véleményét persze nem kérdeztem, csak utasítottam, hogy boruljon le, és várakozzon.
Hat előtt három perccel megszólalt a kapucsengő. Anita állt a kapuban. A távnyitóval beengedtem. Egyenesen lejött, és benyitott a kínzókamrába. Az ajtóban egyetlen pillantással felmérte a helyzetet. Azonnal, utasítás nélkül levetkőzött, letérdelt, majd hozzám csúszott, és ő is elém borult.
Élvezet volt egyszerre dolgozni a két rabnővel. Remekül kiegészítették egymást, és tökéletesen működött a „bármelyik hibázik, mindkettő bűnhődik” elv. Aznap főleg a verés volt műsoron, csattogott a paddle és a bőr paskoló, suhogott a lovaglópálca és a korbács. Persze kaptak csipeszeket is (súlyok nélkül), és kivételesen használtam a ritkán alkalmazott gyertyát is. Végül közösen kellett kielégítsenek, csak a szájukat használva, és gondosan ügyelve, nehogy egymáshoz érjenek. Utána pedig jutalmul egymást juttathatták élvezethez, persze az én instrukcióimat követve, és csak a kezükkel dolgozva.
Anita ma is a rabnőm. Használom egyedül is, Gizivel, a másik rabnőmmel együtt is.
A legjobb SZEXSHOP itt! – A legjobb POTENCIANÖVELŐK itt!
Átlagos megismerkedés volt a miénk. Minden úgy indult, ahogy az lenni szokott. Szerelmes volt belém, nagyon szerelmes. Szabadidőnket együtt töltöttük. Órákig hancúroztunk az ágyban, a legkülönbözőbb pozitúrákban. Aztán azzal az ötlettel jöttem elő, hogy játsszunk „szerepjátékot”. Minden nap különböző személyek voltunk. Más-más korban meghatározó figurák. Voltunk prosti és kuncsaft, kislány és öregember, cigányok, szegény emberek, gazdagok, voltunk az őskorban és a jövő században, karóba húztam. Azt tettem vele, amihez csak kedvem volt, és ezt igen élveztem. Egyszer azt mondtam, legyünk rabszolga és császárnő. Minden szerep közül ez volt számomra legbizsergetőbb. Örömet okozott. Jó érzés volt megélni, hogy ő kiszolgáltatott, én pedig azt teszem, amit csak kigondolok.. Mindkettőnknek tetszett. Újabb és újabb ötletekkel rukkoltunk elő. Egy napon arra döbbentem rá, ez már több, mint egyszerű szerep. Az úrnője voltam, azt tettem velem, amit csak akartam. Habozás nélkül engedelmeskedett.
Bűnös vagy áldozat az apagyilkos lány? – Asszonyállat csak a szexre jó! Ennyi volt a véleménye Böszörményi Sándornak (†42) a női nemről. Szinte mindennap megrugdosta feleségét, Zsuzsát (56), kislányát, Edinát (21) leköpdöste, megalázta és szexuálisan zaklatta. Hasztalan menekültek véresen, hóban mezítláb, senki sem segített rajtuk. Senki sem fékezte meg a 120 kilós, majd kétméteres, részegen őrjöngő apát. A 20 évig tartó családi dráma 2006. december 22-én tragédiával ért véget.
