Húszezer példány egy hónap alatt, mondható sok mindennek, csak sikerkönyvnek nem. Ennyi fogyott abból a pornó regényből, amelytől francia szuper kiadója százezres szériát remélt, írónője páratlan diadalt. A számok persze viszonylagosak. Olyan országban, ahol azért az irodalom még közügy, nem katasztrófa a húszezer, csak éppen tényleg csúfos bukás. Ugyanakkor a következmények üdvösek is, mert kiderült, […]
A legjobb SZEXSHOP itt! – A legjobb POTENCIANÖVELŐK itt!
Czapáry Veronika Anya kacag című első könyvének főhőse Viktória, aki az érezhetően önéletrajzi ihletettségű naplóregényt jó négy éven át vezeti, eleinte gyakrabban, az utolsó három évben egyre szakadozottabban. A cselekmény egyszerre külső és belső: egyrészt a kétezres évek Budapestjének bohém köreiben zajló baráti-szerelmi és szexuális kalandokról, füvezésről, italozásról és hajnalig tartó bulikról olvashatunk; másrészt ellenpontként […]
A legjobb SZEXSHOP itt! – A legjobb POTENCIANÖVELŐK itt!
A cím azt sugallná, hogy egy albummal van dolgunk, azonban az alcím már kissé pontosabban körülírja ennek a vaskos kötetnek a tárgyát: A szexualitás ábrázolása kétezer év művészetében. Igaz, sem egyik, sem másik nem fedi a valóságot. A cím azért nem, mert a könyv nem csupán az erotikával foglalkozik, ráadásul közel sem csak képekben, sőt! Az alcím pedig azért nem, mert bár „a szexualitás ábrázolása” sokkal közelebb áll kötet végeredményéhez, lévén, hogy rengeteg irodalmi idézet járja körül az erotika, a szexualitás témáját, a megjelölt kétezer évnél azonban jóval nagyobb időintervallumból válogat a mű.
Az erotika képes története egy igencsak bőséges és elképesztően változatos képanyaggal összeszerkesztett erotikus, pornográf irodalmi antológia, amely igyekszik tárgyát alaposan körüljárni. A három fő egységre tagolt kötet nagyon elvont logika alapján építkezik, amit már a fejezetcímek tökéletesen bemutatnak: A labirintus, A vágy lényege, Legmerészebb álmaink. A további alfejezetek címei is hasonlóan enigmatikusak és az átkötő szövegek hiába próbálják érvekkel alátámasztani a szerkezet létjogosultságát, könnyedén lehet olyan érzésünk, hogy tulajdonképpen esetleges, hogy egyes részek miért éppen a könyv egyik, vagy másik pontjára kerültek. Sem időrendi sorrendiségről, sem az egyes földrajzi területek különválasztásáról nincs szó. A mű egységei lazán kötődnek egymáshoz és nagyjából olyan témákat járnak körül, mint az ártatlanság elvesztése, a közösülés formái, a maszturbáció, a leskelődés (voyeurizmus), az orális szex, vagy éppen a szolid mazochizmus-szadizmus. Mivel azonban erotikus, pornográf alkotások, szövegek nem ilyen megfontolások alapján keletkeztek, ezért jobbára minden fejezetben van ez is, az is. Nagy a gyanú, hogy a kötet készítése közben ez a szerkesztőknek is egyértelművé vált, így a képanyagot már meg sem próbálták még ennyire sem tematizálni. Mindezek azonban mégsem eredményezik azt, hogy egy zavaróan csapongó, átgondolatlan könyv jött létre. Különös módon éppen ennek a furcsa szerkesztésnek köszönhető, hogy szerzőknek végül sikerül bizonyítaniuk alapfeltevésüket: a nemiség sokarcút.
Természetesen, nem hallgatható el, hogy erőteljesen érződik a köteten, hogy angol, angolszász területen keletkezett, hiszen a legtöbb idézetet a klasszikus angolszász erotikus irodalomból emelték át, így hosszabb passzusokat olvashatunk a Lady Chatterley szeretőjéből, a Fanny Hillből, és legfontosabb hivatkozott szerzők között Anais Nint, Henry Millert, Beardsleyt és természetesen Lawrence-t találjuk. No és persze a gyarmatosító múltnak hála a Közel- és Távol-Kelet e tárgyú klasszikusai is fontos szerepet kapnak Az illatos kerttől a Káma-szútráig a legismertebb művek érdekes szemelvényei között válogathatunk.
Amellett, hogy sok magyar nyelven csak nehezen, vagy éppen egyáltalán nem hozzáférhető szövegek között mazsolázgathatunk a könyv legnagyobb erénye talán mégis az elképesztő képi anyag. Lenyűgöző mennyiségű és minőségű festmény, rajz, rézkarc, szobor, századfordulós fotó gazdagítja a kötet. Amennyiben az irodalmi antológia talán néhány olvasóban hiányérzetet hagy (bár ehhez bizony nagyon alapos ismeretek van szükség), a képi anyag gazdagsága még őket is kárpótolni fogja. Egészen az ókori görög erotikus ábrázolástól a Közel- és Távol-Kelet különleges képanyagáig, az európai festészet legnagyobbjaitól a XX. század elejének virágzó erotikus rajzkultúrájáig hihetetlenül sokszínű anyag jött létre.
A szerkesztőket már csak azért sem érheti túlzott kritika, mivel a szövegek és a képek válogatásánál is ízléssel válogattak, semmiképpen nem akartak elriasztani senkit sem a könyvtől, így az igazán megbotránkoztató szerzőket (Sade), vagy képeket kihagyták, így egy olyan antológia jött létre, amely széles közönséghez juthat el. Bár a gátlásosabb, prűdebb olvasók így is sűrűn pironkodhatnak, de nagy megrázkódtatás azért őket sem éri és lehetőségük nyílik betekinteni Érosz csintalan, félhomályos világába. Mindenkit csak bíztathatunk, hogy ismerkedjen meg Az erotika képes történetével, elegáns és szép könyv, amiből kiderül, hogy nincs új a nap alatt és az is, hogy Érosz mindenható!
A legjobb SZEXSHOP itt! – A legjobb POTENCIANÖVELŐK itt!
Huszonöt évvel Ellis első regénye, a Nullánál is kevesebb megjelenése után a történet folytatódik…
A szereplők ugyanazok, csak már nem gazdag fiatalok, hanem gazdag középkorú fazonok, akiknek az életéből valamikor régen egy regény és egy film készült. Clay azóta is haragszik a „szerzőre”, aki annak idején ellopta a történetet, amit neki kellett volna megírnia. A könyv keletkezésének hátteréről itt, a borítóról itt írtunk korábban.
Egyébként sikeres forgatókönyvíró; New Yorkból épp visszamegy Los Angelesbe, hogy részt vegyen az új filmje szereplőválogatásában, s aztán egyszer csak megint kapcsolatba kerül a régi branccsal: Blairrel, Trenttel, Rippel, Juliannel… Szó sincs barátságról: mint lassan kiderül, minden egyes találkozás, minden egyes gesztus mögött érdekek bújnak meg.
A szereplőválogatáson Clay belezúg egy fiatal színésznőbe, szerepet ígér neki, lefekteti – s aztán minden összekavarodik: a varázslatos szépségű lány csupa hazugság, csupa rejtély, és gyilkos indulatok kavarognak körülötte…
Bret Easton Ellis ugyanabban a szikár, szenvtelen és mégis felkavaró stílusban írta meg legújabb könyvét, mint amellyel annak idején egy csapásra egy új nemzedék kultikus írója lett.
Részlet: Készítettek rólunk egy filmet. A könyvet, amiből a film készült, olyan ember írta, akit ismertünk. Egyszerű kis könyv volt, elmesélte, mi történt velünk négy hét alatt a városban, ahol felnőttünk, és jórészt pontosan ábrázolt bennünket. Regénynek nevezték, de csak néhány részlet volt megváltoztatva benne, a nevünk például ugyanaz maradt, és nem volt benne semmi olyan, ami ne történt volna meg. Tényleg levetítettek például egy gyilkolós dokumentumfilmet abban a malibui hálószobában egy januári délutánon, és, igen, valóban kimentem a Csendes-óceánra néző mólóra, ahol a szerző próbált megnyugtatni, hogy a megkínzott gyerekek sikolyai nem voltak igaziak, de mosolygott, miközben ezt mondta, és el kellett fordulnom. Vagy például: a barátnőm valóban elütött egy prérifarkast a Mulholland alatti kanyonokban, és valósághűen volt leírva egy karácsonyi vacsora Chasenéknél, amin a családommal együtt voltam, és amiről csak úgy mellesleg panaszkodtam a szerzőnek. És egy tizenkét éves lányt valóban csoportosan megerőszakoltak – ott voltam abban a nyugat-hollywoodi szobában az íróval, aki a könyvében csak enyhe vonakodást jegyzett fel a részemről, és nem írta le pontosan, hogyan is éreztem magam valójában azon az éjszakán – se a vágyat, se a döbbenetet, se azt, hogy mennyire féltem az írótól, ettől a szőke, magának való fiútól, akibe félig belezúgott a csaj, akivel jártam. De az író soha nem viszonozta igazán a szerelmét, mert túlságosan el volt merülve a saját passzivitásában ahhoz, hogy olyan kapcsolatot alakítson ki vele, amilyenre a lánynak szüksége lett volna, úgyhogy próbált visszajönni hozzám, de addigra késő volt, és mivel az írónak nem tetszett, hogy a csaj vissza akart jönni, én lettem a jóképű és bódult narrátor, aki nem képes se szerelemre, se kedvességre. Így lett belőlem a kiégett partiarc, aki csak lépked a roncsokon át, ömlik a vér az orrából, és olyan kérdéseket tesz fel, amelyek sohasem igényelnek válaszokat. Így lett belőlem a fiú, aki sohasem érti, hogy bármi is hogyan működik. Így lett belőlem a fiú, aki meg sem próbálná megmenteni a barátját. Így lett belőlem a fiú, aki nem tudta szeretni a lányt.
Azok voltak a legfájdalmasabb részek, amelyek a Blairrel való kapcsolatomat mesélték el, különösen egy jelenet a regény vége felé, amikor szakítottam vele egy étterem teraszán, amely a Sunset sugárútra nézett, és ahol egy ITT ELTŰNHETSZ feliratú reklámtábla folyton elvonta a figyelmem (a szerző hozzátette, hogy napszemüveg volt rajtam, amikor megmondtam Blairnek, hogy sohasem szerettem). Nem említettem azt a fájdalmas délutánt szerzőnek, s mégis szóról szóra benne volt a könyvben, és attól kezdve nem beszéltem többé Blairrel, és nem tudtam meghallgatni azokat az Elvis Costello-dalokat, amiket mindketten kívülről tudtunk („You Little Fool”, „Man Out of Time”, Watch Your Step”), és igen, kaptam tőle egy sálat egy karácsonyi partin, és igen, odatáncolt hozzám, miközben a „Do You Really Want to Hurt Me”-t énekelte a Culture Clubtól, és igen, „rókának” nevezett, és igen, megtudta, hogy lefeküdtem egy lánnyal, akit egy esős éjszaka szedtem fel a Whiskeynél, és igen, a szerző mondta ezt el neki. Amikor olvastam azokat a jeleneteket Blairről és magamról, rájöttem, hogy a szerző egyikünkhöz sem állt közel – természetesen Blairt leszámítva, és igazából még hozzá sem. Egyszerűen csak olyan ember volt, aki átsodródott az életünkön, és úgy tűnt, nem érdekli, hogy milyen sekélyesen érzékel mindannyiunkat, vagy hogy osztozik az élettel szembeni titkos kudarcainkban, csak hencegett a fiatal közömbösségével, a szikrázó nihilizmusával, és csillogó színekben ábrázolta ennek az egésznek a borzalmát.
De nem volt értelme haragudni rá. Amikor a könyv 1985 tavaszán megjelent, a szerző már otthagyta Los Angelest. 1982-ben ugyanarra a kis New Hampshire-i főiskolára járt, ahol én is próbáltam eltűnni, és ahol alig vagy egyáltalán nem volt köztünk kapcsolat. (A második regényében van egy Camdenben játszódó fejezet, ahol parodizálja Clayt – csak egy újabb gesztus, egy újabb kegyetlen emlékeztető, hogy mit érzett velem kapcsolatban. Laza kis paródia volt, nem különösebben csípős, és könnyebben lehetett legyinteni rá, mint bármire az első könyvből, amely úgy ábrázolt engem, mint egy szerencsétlen zombit, aki képtelen felfogni az iróniát Randy Newman „I Love L. A.”-ében.) Miatta aztán csak egy évig maradtam Camdenben, és 1983-ban átmentem a Brownra, bár a második regényben még mindig New Hampshire-ben vagyok az 1985-ös őszi szemeszterben. Ugyan mit érdekel ez engem, mondogattam magamnak, de az az igazság, hogy az első könyv sikere kellemetlenül hosszú ideig lebegett a látókörömben. Részben az volt a baj, hogy én magam is író szerettem volna lenni, és miután elolvastam, én szerettem volna megírni azt az első regényt, amelyet az író megírt – ez az én életem volt, és ő ellopta tőlem. De gyorsan bele kellett törődnöm, hogy nincs bennem se elég tehetség, se elég energia. És türelmem se lett volna hozzá. Igazából csak szerettem volna, hogy meg tudjak írni egy ilyen regényt. Született is néhány lendületes, de csonkán maradt próbálkozás, de miután 1986-ban végeztem a Brownon, beletörődtem, hogy soha nem lesz belőle semmi.
Egyetlen ember volt, aki kifejezte bármiféle zavarát vagy megvetését a regénnyel kapcsolatban: Julian Wells. Blair még mindig szerelmes volt a szerzőbe, és nem szívta mellre a dolgot, mint ahogy a mellékszereplők jó része sem, de Julian igen, és ezt olyan heves és arrogáns módon fejezte ki, ami már-már inkább izgatottságnak hatott, bár a szerző nemcsak Julian heroinfüggését írta meg, hanem azt a tényt is, hogy gyakorlatilag egy fiúprosti volt, aki tartozott egy drogdílernek (Finn Delaneynek), és Manhattanből, Chicagóból vagy San Franciscóból érkezett férfiakkal feküdt le a Sunset sugárúton Beverly Hillstől Silver Lake-ig sorakozó szállodákban. A totálkáros, önsajnálatba süppedt Julian mindent elmondott a szerzőnek, és amikor a könyvet olyan sokan olvasták, és Julian volt az egyik főszereplő benne, ez mintha olyan figyelmet irányított volna rá, amely határos volt a reménnyel, és azt hiszem, titokban nagyon is örült neki, mert Julianben nem volt szégyenérzet – csak megjátszotta, hogy van. És Julian még izgatottabb lett, amikor 1987 őszén, alig két évvel a regény megjelenése után bemutatták a filmet.
Emlékszem, hogy a filmmel kapcsolatos aggodalmaim egy meleg októberi éjszakán kezdődtek, három héttel a bemutatása előtt, a 20th Century Fox egyik vetítőtermében. Trent Burroughs és Julian között ültem, aki még nem volt tiszta, folyton rágta a körmét, és türelmetlenül fészkelődött a fekete plüssszékben. (Láttam, ahogy bejön Blair Alanával és Kimmel, Rip Millar nyomában. Nem törődtem vele.) A film alig emlékeztetett a regényre, pontosabban semmi nem volt benne belőle. És bár ez fájt, és úgy éreztem, elárultak, nem tudtam nem felismerni egy bizonyos igazságot, miközben ott ültem abban a vetítőteremben. A könyvben minden, ami rólam szólt, valóban megtörtént. A könyv olyasvalami volt, amit egyszerűen nem tagadhattam meg. A könyv nyers volt és őszinte, míg a film csak egy szép hazugság. (És jó nagyot bukott: nagyon színes volt és mozgalmas, de amellett komor és költséges, és nem hozta be az árát, amikor aztán novemberben a mozikba került.) A filmben engem egy olyan színész játszott, aki igazából jobban hasonlított rám, mint az az alak, akit a szerző ábrázolt a könyvében: én nem voltam szőke, nem voltam lebarnult, mint ahogy a színész sem. És hirtelen én lettem a film erkölcsi iránytűje, ontottam az anonim alkoholistás zsargont, mindenkit ostoroztam a drogozás miatt, és próbáltam megmenteni Juliant („Eladom a kocsimat – figyelmeztetem a Julian dílerét alakító színészt. – Bármit megteszek.”) Ez valamivel kevésbé volt igaz Blair filmbeli megfelelőjéről, akit egy olyan lány játszott, aki tényleg egészen úgy nézett ki, mintha beletartozna a csapatunkba – nyugtalan, szexuálisan könnyen kapható és ugyanolyan könnyen sebezhető. Julian önmaga szentimentális változata lett, egy tehetséges, szomorú arcú bohóc, akinek viszonya van Blairrel, de aztán rájön, hogy szakítania kell vele, mert én vagyok a legjobb cimborája. „Légy jó hozzá – mondja Julian Claynek. – Igazán megérdemli.” Ennek a jelenetnek a pőre álszentségétől biztosan elsápadt a szerző. Titokban perverz elégedettséggel mosolyogtam magamban, amikor a színész ezeket a szavakat mondta, aztán Blairre pillantottam a vetítőterem homályában.
Miközben suhant a film a gigászi vetítővásznon át, nyugtalanság kezdett vibrálni a néma teremben. A könyv tényleges szereplőiből álló közönség gyorsan megértette, hogy mi történt. A filmből azért dobtak ki mindent, ami a regényt valóságossá tette, mert a szülők, akik a stúdiót vezették, el se tudták volna képzelni, hogy olyan sötét színekben ábrázolják a gyerekeiket, mint a könyv. A film az együttérzésünkért esedezett, miközben a könyv szart az egészre. És a drogokkal meg a szexualitással kapcsolatos attitűdök nagyot változtak 1985 és 1987 között (meg a stúdióban bekövetkezett rendszerváltozás sem segített), úgyhogy át kellett formálni az alapanyagot, amely a felszíni erkölcstelensége ellenére meglepően konzervatív volt. A legjobban az jött be, ha afféle nyolcvanas évekbeli modern noir-ként nézte az ember a filmet – az operatőri munka lélegzetelállító volt –, és sóhajtoztam magamban, ahogy tovább pergett, mert csak néhány dolog tudott érdekelni: a szüleim alakjának finom, új részletei enyhén szórakoztattak, mint ahogy az is, amikor Blair szenteste nem a Jared nevű fiút találja meg, hanem az elvált apját a barátnőjével (Blair apját 1992-ben elvitte az AIDS, miközben még Blair anyjának a férje volt). De arról a húsz évvel ezelőtti, októberi vetítésről arra a pillanatra emlékszem a legjobban, amikor Julian megfogta a kezem, amely elzsibbadt az üléseinket elválasztó karfán. Azért tette ezt, mert a könyvben Julian Wells tovább élt, míg a filmben meg kellett halnia. Meg kellett bűnhődnie a sok bűnéért. Ezt követelte a mozi. (Később, amikor forgatókönyvíró lettem, megtanultam, hogy a mozi mindig ezt követeli.) Amikor ez a jelenet következett, az utolsó tíz percben, Julian döbbenten nézett rám a sötétben. „Meghaltam – suttogta. – Megöltek.” Vártam egy ütemet, aztán felsóhajtottam: „Mégis itt vagy.” Julian visszafordult a vetítővászon felé, és hamarosan vége lett a filmnek: pálmafák fölött gördül le a stáblista, miközben, valószerűtlen módon, visszaviszem Blairt a főiskolámra, Roy Orbison pedig elnyöszörög egy dalt az elhamvadó életről.
Az igazi Julian Wells nem egy cseresznyepiros kabrioletben halt meg, túladagolás miatt, egy országúton a Joshua Tree Nemzeti Parkban, miközben egy kórus zengett aláfestő zeneként. Az igazi Julian Wellst több mint húsz évvel később ölték meg, a holttestét egy elhagyott lakóház mögött dobták ki Los Felizben, miután halálra kínozták egy másik helyen. A fejét összezúzták – olyan erős ütést mértek az arcára, hogy jóformán galacsinná gyűrődött –, és olyan brutálisan megszurkálták, hogy a Los Angeles-i halottkémi hivatalban három különböző késtől származó, összesen százötvenkilenc sebet számoltak össze, sok közülük egymást érte. A holttestét pár kölyök találta meg, a Kaliforniai Művészeti Egyetemre mentek, és a hillhursti utcákon cirkáltak egy BMW-kabrioletben, parkolóhelyet keresve. Amikor meglátták a holttestet, azt hitték, hogy az a „dolog”, ami egy szemeteskuka mellett fekszik – és most a Los Angeles Times-nak a Julian Wells-gyilkosságról szóló első cikkét idézem, amely a „Kalifornia” melléklet címoldalán jelent meg –, „egy zászló”. Meg kellett állnom, amikor ehhez a szóhoz értem, és elölről kezdenem az egész cikk olvasását. Az egyetemisták, akik megtalálták Juliant, azért gondolták ezt, mert Julian fehér Tom Ford öltönyt viselt (az övé volt, de nem az volt rajta azon az éjszakán, amikor elrabolták), és az azonnali reakciójuk félig logikusnak tűnt, miután a zakó és a nadrág is piros csíkos volt. (Juliant levetkőztették, mielőtt megölték, aztán újból felöltöztették.) De ha azt hitték, hogy az egy „zászló”, ötlött fel bennem a kérdés azonnal, akkor hol volt a kék? Ha a holttest egy zászlóra hasonlított, csodálkoztam, akkor vajon mi volt rajta kék? És aztán rájöttem: a feje! Az egyetemisták azért hitték azt, hogy egy zászlót látnak, mert Julian olyan sok vért vesztett, hogy az összegyűrt arca egészen sötétkék, majdhogynem fekete lett.
Erre persze hamarabb is rájöhettem volna, mert a magam módján én juttattam oda Juliant, és láttam, hogy mi történt vele egy másik – és egészen másmilyen – filmben.
A kék dzsip követni kezd bennünket a 405-ösön, valahol a Los Angeles-i repülőtér és a wilshire-i kijárat között. Csak azért veszem észre, mert a sofőr folyton a szélvédő fölötti visszapillantó tükröt lesi, amiben én a hátsó ülésről, részegen már jó ideje bámulom a hegyek felé özönlő piros farlámpákat, baljós hip-hop szól halkan a hangszórókból, a mobilom ragyog az ölemben az SMS-ektől, amiket nem tudok elolvasni, egy színésznőtől jöttek, akivel aznap délután összejöttem az American Airlines első osztályú várójában a Kennedy repülőtéren (jósolt a tenyeremből, és jókat nevettünk), meg New Yorkból Laurie-tól, de összefolynak a betűk a szemem előtt. A dzsip követi a szedánt a Sunseten át, elhaladva a karácsonyi fényekkel díszített házak mellett, miközben idegesen rágom az Altoids mentolos cukorkákat, nem mintha sikerülne eltüntetni a ginszagot a leheletemből, s aztán a kék dzsip ugyanúgy jobbra fordul, és a Doheny Plaza felé megy tovább, úgy követ bennünket, mint egy elveszett gyerek. A szedán aztán bekanyarodik a felhajtóra, ahol az inas és a biztonsági őr felkapják a fejüket, mindkettő cigarettázik egy tornyosuló pálmafa alatt, a dzsip pedig habozik, aztán megy tovább a Dohenyn a Santa Monica sugárút felé. A habozásából nyilvánvaló, hogy eddig mi vezettük. Támolyogva szállok ki a kocsiból, és nézem, ahogy a dzsip lassan fékez, majd befordul az Elevado Streetre. Meleg van, mégis borzongok a rojtos melegítőnadrágban és a szakadt Nike csuklyás pulcsiban, amik mind lógnak rajtam, mert jó sok kilót leadtam azon az őszön, és nedves a pulcsim ujja, mert egy itallal leöntöttem magam repülés közben. Éjfél van, december, és négy hónapig távol voltam.
– Azt hittem, követ bennünket az a kocsi – mondja a sofőr, miközben kinyitja a csomagtartót. – Ugyanúgy váltott sávokat, mint mi. Egész idáig a nyomunkban jött.
– Mit gondol, mit akarhatott? – kérdezem.
Az éjszakás portás lejön az előcsarnoktól a felhajtóig vezető lejtőn, hogy segítsen bevinni a táskáimat. Jó nagy borravalót adok a sofőrnek, aki rögtön visszaül a szedánjába, és kihúz a Dohenyre, hogy aztán felszedje az újabb utasát a repülőtéren, Dallasból jön a következő gép. Az inas és a biztonsági őr némán biccentenek, ahogy elmegyek mellettük, követve a portást az előcsarnokba. A portás beteszi a táskáimat a liftbe, és mielőtt becsukódik az ajtó, és elzárja őt előlem, még azt mondja: – Isten hozta itthon.
Ahogy az art deco folyosón megyek a Doheny Plaza tizenötödik emeletén, enyhe fenyőillatot érzek, aztán látom, hogy egy koszorút akasztottak az 1508-as szoba fekete dupla ajtajára. Bent a lakásban meg egy karácsonyfa áll diszkréten a nappali sarkában, fehér fények szikráznak rajta. A konyhában vár egy levél a gondnoknőtől, emlékeztet, hogy mivel tartozom neki, felsorolja, hogy mi mindent vásárolt, mellette meg ott van egy kis kupac levél, amiket nem továbbítottak a New York-i címre. Két évvel ezelőtt vettem a lakást – az El Royale-t hagytam ott, miután egy évtizeden át ott béreltem lakosztályt – egy gazdag nyugat-hollywoodi partiarc szüleitől, aki épp elkezdte átalakítani a teret, amikor egy átbulizott éjszaka után váratlanul meghalt álmában. A belsőépítész, akit a fiú felfogadott, befejezte a munkát, és a halott fiú szülei sietve piacra dobták a lakást. Minimális dekor: puha bézsek és szürkék, keményfa padlók, süllyesztett világítás; az egész összesen száztíz négyzetméter – egy nagy hálószoba, egy iroda, egy makulátlan nappali, mely futurisztikus, steril konyhára nyílik –, de az egész üvegfal, amely a nappali teljes hosszán végignyúlik, valójában egy üveg tolóajtó, amely öt panelre oszlik, azokat húzom el, hogy kiszellőztessem a lakást, és a nagy, fehér járólapos erkélyről mesés kilátás nyílik a városra: látni a belvárosi felhőkarcolókat, a Century City és Westwood tornyait, aztán végig Santa Monicáig és a Csendes-óceán széléig. Lenyűgöző a látvány, de nem sugall valami végtelen magányt; intimebb, mint amilyen az egyik barátom lakásából nyíló kilátás volt, aki az Appian Wayen lakott, olyan messze a város fölött, hogy úgy tűnt, mintha egy névtelen rácsokból és kvadrátokból összerakott hatalmas és elhagyott világot néznél, s attól aztán úgy érezted, hogy sokkal magányosabb vagy, mint gondoltad, és öngyilkossági gondolatok lobbannak fel benned. A Doheny Plazáról nyíló látvány olyan kézzelfogható, hogy szinte megtapinthatja az ember a Melrose-on lévő dizájncenter kékjeit és zöldjeit. De azért szép magasan vagyok a város fölött, és jó itt elrejtőzni, amikor L. A.-ben dolgozom. Ma éjjel lilás árnyalatú az ég, és köd van.
Miután töltök magamnak egy pohár Grey Goose-t, ami a hűtőben maradt, amikor múlt augusztusban leléceltem, fel akarom kapcsolni az erkélylámpát, de meggondolom magam, és lassan kilépek a sötétbe. A kék dzsip az Elevado és a Doheny sarkán áll. Egy mobiltelefon ragyog a belsejében. Észreveszem, hogy ökölbe szorítottam az egyik kezem – a másikkal a vodkás poharat markolom. Visszatér a félelem, miközben bámulom a dzsipet. Aztán egy fényvillanás: valaki meggyújtott egy cigarettát. Megszólal a telefon mögöttem. Nem veszem fel.
Az ok, amiért visszajöttem Los Angelesbe, vagy legalábbis az ok, amit bemeséltem magamnak: hogy folyik A hallgatózók szereplőválogatása. A producer, aki rávett, hogy írjak forgatókönyvet a bonyolult regényből, annyira megkönnyebbült, amikor sikerült kibogoznom, hogy szinte azonnal felvett egy lelkes rendezőt, és hármasban dolgozunk együtt (miután volt egy feszült tárgyalás, amin az ügyvédem és a menedzserem ragaszkodott hozzá, hogy producerként is fel legyek tüntetve). Már kiosztották a négy felnőtt főszerepet, de a gyerekeikkel több baj van: az mind ravaszabb szerep, konkrétabb igényekkel, és a rendező meg a producer az én véleményemet is hallani akarta. Ez a hivatalos ok, amiért Los Angelesben vagyok. De igazából ez a visszatérés csak ürügy, hogy elmenekülhessek New Yorkból és mindattól, ami ott történt velem azon az őszön.
Rezeg a mobiltelefon a zsebemben. Kíváncsian pillantok rá. SMS Juliantől, akivel több mint egy éve nincs semmilyen kapcsolatom. Mikor jössz vissza? Itt vagy? Összejövünk? Szinte automatikusan megszólal a vezetékes is. Átmegyek a konyhába, és megnézem a kagylót. PRIVÁT NÉV. PRIVÁT SZÁM. Négy kicsengés után bárki is az, leteszi. Amikor megint kinézek, a köd egyre csak gomolyog be a városba, mindent elborít.
Bemegyek az irodámba, de nem kapcsolom fel a lámpát. Megnézem az e-mailjeimet az összes levelezőmön: emlékeztető egy vacsorára a németekkel, akik pénzelnek egy forgatókönyvet, egy újabb találkozó a rendezővel, a tévés ügynököm kérdezi, hogy kész vagyok-e már a Sony-próbaműsor forgatókönyvével, pár fiatal színész tudni akarja, mi a helyzet A hallgatózók-kal, egy sor meghívó különböző karácsonyi partikra, az edzőm az Equinoxban – miután meghallotta egy másik kliensétől, hogy visszajöttem – szeretné tudni, hogy be akarok-e jelentkezni hozzá. Beveszek egy Ambient, hogy el tudjak aludni, mivel nincs elég vodka. Amikor a hálószobai ablakhoz megyek, és lenézek az Elevadóra, a dzsip épp húz el, ragyognak a fényszórói, és ráfordul a Dohenyre, aztán a Sunset felé megy, és a szekrényben találok pár dolgot, amit egy lány hagyott ott, miután itt lógott velem a múlt nyáron, és hirtelen nem akarok arra gondolni, hogy hol lehet ebben a pillanatban. Kapok még egy SMS-t Laurie-tól: Kívánsz még? Már majdnem hajnali négy óra van abban a Union Square alatti lakásban. Olyan sok ember halt meg tavaly: véletlen túladagolás, karambol East Hamptonban, váratlan betegség. Egyszerűen csak eltűntek. Az Abbeyből idehallatszó zenére alszom el, egy dal a múltból, „Hungry Like the Wolf”, finoman felszáll a klub szökdécselő zsongása fölé, és egy hosszú pillanatra átváltoztat valakivé, aki egyszerre fiatal és öreg. Szomorúság – az van mindenütt.
A kínai negyedben van premiervetítés ma este, a film a gonosszal vívott küzdelemről szól, és olyan nyilvánvaló a szituáció benne, hogy ettől az egész valami biztonságos homályt kap, ami arra serkenti a stúdiót, hogy díjakat vásároljon neki, már folyik is egy kampány, én A hallgatózók rendezőjével és producerével vagyok, és a tömeggel együtt sodródunk a Hollywood sugárúton a Roosevelt felé, a bemutató utáni partira, ahol paparazzók tapadnak a hotel bejáratára, s azonnal felkapok egy italt a bárpultról, miközben a producer eltűnik a mosdóban, a rendező meg ott áll mellettem, és az Ausztráliában lévő feleségével beszélget telefonon. Amikor végignézem az elsötétített termet, és ismeretlen emberekre mosolygok vissza, megint rám tör a rettegés, és hamarosan ott van mindenütt, s csak ömlik: benne van az épp megnézett film fenyegetően közeledő sikerében, benne van a fiatal színészek csábító hangjában, amikor azt kérdezik, kaphatnának-e szerepet A hallgatózók-ban, és benne van az SMS-ekben, amiket küldenek, amikor mennek el, arcuk ragyog a mobilfénytől, ahogy átszelik a barlangszerű előcsarnokot, és benne van a barnára spriccelt bőrökben és a kihófehérített fogakban. Négy hónapig New Yorkban voltam – ez a mantrám, s a maszkom egy kifejezéstelen mosoly. Végül felbukkan a producer egy karácsonyfa mögül, és azt mondja: – Húzzunk innen –, aztán valami bulikat említ fenn a dombokon, Laurie meg egyre csak küldi az SMS-eit New Yorkból (Hé. Hahó.), én pedig sehogy sem tudom kiverni a fejemből, hogy valaki ebben a teremben követ engem. Váratlan, gyors vakuvillanások vonják el a figyelmem, de a fortélyos félelem visszatér, amikor rájövök, hogy bárki volt is abban a kék dzsipben múlt éjjel, az most valószínűleg itt van a tömegben.
Nyugat felé hajtunk a Sunseten a producer Porschéjával, aztán felhajtunk a Dohenyn az elsőhöz a két parti közül, ahova Mark be akar nézni, a rendező fekete Jaguarban követ bennünket, és repesztünk el a madaras utcák mellett, amíg meg nem pillantunk egy inast. Kis díszített fenyőfák veszik körül a bárpultot, aminél állok, és úgy teszek, mintha hallgatnám a vigyorgó színészt, aki azt magyarázza, hogy mire hívták ide, és részegen bámulom a káprázatos csaját, a U2 karácsonyi dalai mindent túlharsognak, és Band of Outsiders-öltönyös srácok ülnek egy alacsony, elefántcsontszínű kanapén, csíkokat szippantanak fel a hosszú, üveg koktélasztalról, és amikor valamelyik megkínálna egy szippantással, kísértést érzek, de ellenállok, mert tudom, hogy mi lenne belőle. A producer már félrészeg, és mindenáron el akar nézni egy másik partira is, ami Bel Airben van, én meg elég részeg vagyok ahhoz, hogy engedjem magam kirángatni, pedig van valami halvány esély egy kefélésre. A producer találkozni akar valakivel a Bel Air-i partin, üzleti ügye van Bel Airben, a jelenléte Bel Airben be kell hogy bizonyítson valamit a státusával kapcsolatban, s a szemem a fűtött medencében úszkáló fiúkra vándorol, akik jó, ha annyi idősek, hogy lehessen jogosítványuk, meg a Jacuzzi mellett mikrobikiniben és magas sarkú szandálban ácsorgó lányokra, anime szobrok mindenütt, a fiatalság mozaikja, egy hely, ahová már nem igazán tartozol.
A legjobb SZEXSHOP itt! – A legjobb POTENCIANÖVELŐK itt!
A sokkoló osztrák történetet 15 perces videóban kezdik el összefoglalni. A Scolar Kiadónál megjelenő kötet címe 3096 nap, mert pontosan ennyi időt töltött Natascha Kampusch tíztől tizennyolc éves koráig a tettes, Wolfgang Priklopil fogságában. Szex rabszolgaként használta a lányt. A perverz vérfertőző osztrák férfi egy vastag ajtóval és biztonsági dolgokkal ellátott cellá” alakított ki Bécs melletti háza pincéjében, ide hurcolta a lányt, miután fényes nappal elrabolta az utcán. Natascha Kampusch évekig nem hagyhatta el ezt a pincehelyiséget. Fogvatartója később megengedte neki, hogy felmenjen a házba, s egyszer-egyszer a városba is magával vitte. A szomszédok közül többen is látták, de nem ismerték fel benne az 1998-ban eltűnt kislányt.
Sugár S. András, a kötetet kiadó Scolar Kiadó vezetője elmondta: a 3096 nap hatalmas könyvsiker a német nyelvű könyvpiacon, Németországban például több százezer példányban vásárolták meg az emberek a megjelenés utáni hetekben.
A kötetet november közepén tervezi megjelentetni a Scolar, s mint a kiadóvezető fogalmazott, ez lesz az első bestseller típusú könyv a cég történetében. Véleménye szerint a könyvben Natascha Kampusch “hihetetlen színvonalas módon” meséli el azt nyolc évet, amelyet Wolfgang Priklopil fogságában töltött.
Sugár S. András hozzátette: december elején a könyv népszerűsítésére a szerző is Magyarországra látogat, hogy néhány interjút adjon, de elfoglaltságai miatt a nagyközönséggel nem lesz ideje találkozni.
Bán Zoltán András, a könyv fordítója elmondta: Natascha Kampusch nem egyedül írta a könyvet, hanem két újságíró, Heike Gronemeier és Corinna Milborn közreműködésével. “A könyv egyszerű nyelven írodik, ami nem is meglepő egy dokumentumkötet esetében. Viszont az anyag annyira hátborzongató és egyedülálló, hogy attól a szöveg a szépirodalom felé mozdul” – vélekedett a fordító, aki szerint a német kritikák legtöbbje is megemlékezett arról, hogy meglepően választékos nyelven írt az évekig a világtól elzárt Natascha Kampusch.
“A kötetben ráadásul megfigyelhető egyfajta erős társadalomkritikai vonulat is, azt sugallja, hogy az ilyen esetek nem véletlenül következnek be” – tette hozzá Bán Zoltán András, majd elmondta: a visszaemlékezést esszéisztikus betétek tarkítják. “Csalódni fog, aki azt hiszi, a borzalmak és szexuális perverziók tárházát találja majd a könyvben” – jegyezte meg.
A 3096 nap első fejezete az elrabolt kislány gyerekkorát, szüleit és Bécs peremvárosának nyomasztó hétköznapjait mutatja be – mondta a fordító, majd hozzátette: Natascha Kampusch az elrablását és a szabadulását taglalja részletesen, ezenkívül a nyolc év csomópontjait emeli ki. “Pszichológiai fejlődésregénynek nevezném, ha műfajilag kellene besorolni” – mondta Bán Zoltán András, aki szerint a kötet első fele “leépülési regény”, azt meséli el, hogyan fejlődött vissza a tízéves kislány egy négyéves gyerek színvonalára. “Önmaga építette ki azokat a lelki börtönfalakat, amelyek nem engedték megszökni. Lett volna alkalma, hiszen Wolfgang Priklopil még síelni is elvitte” – vélekedett, majd hozzátette: a könyv második fele arról szól, hogyan sikerült ezeket a falakat elbontania és végül megszabadulnia.
Bán Zoltán András ugyanakkor elmondta: a kötetben kevés szó esik a szabadulás óta eltelt időről. “A könyv azzal a mondattal zárul, hogy végre szabad lett, vagyis attól szabadult ki végleg Priklopil fogságából, hogy megírta a könyvet” – tette hozzá a fordító.
Natascha Kampusch hírek, szex, bulvár: Natascha Kampusch 3096 napja könyvben megjelennni – Natasha Kapmush élvezte a pincét – 18 évig volt szexrabszolga az elrabolt lány – Natascha Kampusch vágyik a pincébe – Natascha Priklopil rabja maradt – Öngyilkos lett a Natasha Kampusch ügy főnyomozója – Szexbotrány, szexrabszolgaként tartotta lányát – Hallották a megerőszakolt Fritzl-lány sikoltozását a szomszédok – Szexrabszolgaként tartották fogva a tinilányt – Szexrabszolga volt egy magyar lány
A legjobb SZEXSHOP itt! – A legjobb POTENCIANÖVELŐK itt!
Olaszország felbolydult. Egy szicíliai diáklány – Melissa P., azaz Melissa Panarello – kegyetlen őszinteséggel vetette papírra első szexuális kalandjainak történetét, amelyet napló formájában hozott nyilvánosságra a botrányt is vállaló olasz kiadó. A tizenöt éves, szenvedélytől fűtött és szerelemre éhes lány egy érzéketlen világba csöppen, ahol azonnal felnőtt nőként kell „helytállnia”. Míg szülei a tanulmányi eredményeiért aggódnak, Melissa nős férfiak „szado-mazo” világába keveredik, vad orgiákra jár, interneten keresi alkalmi partnereit, miközben korrepetitorával is viszonyt folytat. A naplóbejegyzések feltárják Melissa zűrzavaros mindennapjait, és ami talán még fontosabb, segítenek megérteni miért veszti el kislányos naivitását és tiszta szépségét, hogyan mocskolódik be testileg-lelkileg. A túlfűtött testiség poklát megjárt tini sorsa úgy bontakozik ki előttünk, mintha csak a szomszéd kislány szamárfüles füzetébe firkált nyári élményeit olvasnánk. Kritikusai szerint a könyv elemi erővel tárja fel azokat a hazugsághálókat, amelyek szexpartnerek, szülők és gyermekeik, nők és férfiak között feszülnek, és amelyből szinte lehetetlen kikeveredni. Első kiadása óta a „szicíliai Lolita” erotikus naplója közel egymillió példányban fogyott el Melissa szülőhazájában, huszonnégy országon söpört végig, és hamarosan mozivászonra is kerül. Cikk a témában
A legjobb SZEXSHOP itt! – A legjobb POTENCIANÖVELŐK itt!
Még csak fel sem tételezi a négy hónapja megjelent botránykönyv főszereplője, hogy a Tanár úr becsapná, Molnár Anikó mégis aggódik a bevétel miatt: egyelőre a semmiért beszélte ki élete minden titkát. Molnár Anikó sok olyan epizódot elmesélt az életéről szóló könyvben, melyet mások biztosan nem tettek volna: mesélt kalandjáról egy hercegségben, Bochkor Gáborhoz fűződő kapcsolatáról, arról, hogy volt már eltartott nő, és hogy százezreket ajánlottak neki egy szerelmi együttlétért. Tovább a teljes cikkre
Molnár Anikó történetei, rövid tartalom: Két külön világról van szó: Kelemen Anna a Rózsadombról indult, Molnár Anikó pedig Pomázról, egy vályogházból. Kelemen Anna pénzért szexel, Molnár Anikó pedig az illúzióért. A könyv egyáltalán nem időrendi sorrendben mutatja be a pomázi lány életét. A könyvben három kivétellel névtelenek maradnak a szereplők, annak ellenére, hogy Anikó partnerei közül többen felvállalták a kapcsolatukat, például Bochkor Gábor, vagy Kammerer Zoltán. Névvel „csak” Albert monacói herceg, valamint Sylvester Stallone szerepel, illetve Angelo, a színes bőrű táncos fiú, akivel bőségesen foglalkozott a bulvársajtó. A könyvnek három fő vonulata van: Egyrészt foglalkozik azzal a két monstre tévéműsorral, amely a celeb világba emelte Anikót, tehát a Való Világ reality show-val, valamint a Nagy Ő című partnerkereső műsorral. Szó esik természetesen a kulisszatitkokról, valamint a csatornák és a bulvármédia manipulatív együttműködéséről. Egyszerre tragikus és mulatságos a főszereplő szerelmi élete. Itt egymás után bukkannak fel az izgalmasabbnál izgalmasabb figurák. Az Anikóba reménytelenül szerelmes alkoholista, és impotens milliomos, a szeretőt tartó, de feleségétől rettegő másik milliomos, a kis srác, aki meghúzza magát Anikónál, csak azért, hogy pénzt takarítson meg, a sportoló, aki Molnár Anikó után megy a világ végéig, hogy csokit vigyen neki, az állatok szerelmese, aki két éjszakát is Anikó ágyában tölt, de szex helyett a horrorfilmek szerelmese, és végtelen sorban vonulnak fel a reménytelen férfiak, bár Anikó mindegyikben a lehetséges férjet és apát látja. És végül, a harmadik vonulat nem más, mint Anikó élete, az az út, amely Pomázról a gazdagok világába vezet. A reménytelen küzdelem egy jobb létért és apró győzelmek, potyogtatós budi helyett angol vécé, lavór helyett villanybojler és gáz. A könyv megjelenésekor kerül a bulvárlapok címlapjára az, amit Magyarországon még senki nem vallott be: Anikó milliós nagyságrendű összegért egy hetet töltött az egyik arab herceg vendégeként, több tucat tizenéves európai szépség társaságában. Hogy ott mi történt, az kiderül a könyvből.
A legjobb SZEXSHOP itt! – A legjobb POTENCIANÖVELŐK itt!
A fiatal francia szerző, Nicolas Jones-Gorlin regénye a 2002-es év botránykönyve volt Franciaországban a Pedofíling
1. Minden akkor kezdődött, amikor megpillantottam Dorothée-t.
A szokásos helyemen ültem a moziban, a vászontól nem messze, a sor közepén, ahonnan klasszul belátható az egész terem, és a középpontban érezhetem magam.
A szerda a gyerekek napja.
A Hófehérkét adták.
Szeretem nézni a csöppségek arcát, miközben Hófehérke a kövér, piros almát ropogtatja, a szájuk, mint a karika, a szemük fényleni kezd, az arcukon pír.
Általában befészkelem magam a székembe, a teremhez hangolódom, és egymást követő hullámokban jutnak el hozzám a csöppségek érzelmi megnyilvánulásai, átjárnak, megtelek velük, forrósághullám önti el a testem, maga alá temet, és finoman, szép lassan fuldoklom benne. Halott vagyok, aki új életet kap. Elem, melyet feltöltenek. Általában így történik. Még csak néznem sem fontos; olykor a jelenlétük, visszaverődő hangjuk, egy illat is elég.
De hirtelen ott termett Dorothée…
Azelőtt sosem láttam. Egy gyári krapek, egy mérnök lánya, mondták a tárgyaláson.
Dorothée Vernay.
A film elkezdődik, körbeskubizok. Dorothée három sorral feljebb ül, és amikor a tekintetem rátéved: bomba robban bennem. Bomba tele rózsaszirmokkal, melyek esőként hullnak vissza a szívemre.
Zoom az arcára. Dorothée kilencéves. Legfeljebb tíz. Hét, mondta az ügyész a tárgyaláson; csak hüledeztem: micsoda koraérettség! Olyan mohón bámulom, mintha a képe mindig is a génjeimbe lett volna égetve. A fotója a DNS-embe.
A haja…? Niagara falls angora. Tus. Inka ecsettel húzott vonás. Maja arabeszk. A teste apró pontokból rajzolva. Cseppfolyós. A szája magába nyeli a tekintetemet, a szája hirtelen magához szippant, lehetetlen szabadulni. És a fejemben az jár: szeretnék mellette lenni, szorosan hozzásimulni a testéhez. Emlékszem, akkor támadt először ilyen gondolatom. Hozzásimulni. Szorosan. A testéhez. Mindegyik szótól, mindegyik szótagtól tovább duzzadt a farkam.
Hozzásimulni.
Szorosan.
A testéhez.
Elég volt egy pillanat, és tisztára bezsongtam, felálltam, kimentem a teremből friss levegőt szippantani, csurom víz voltam, elakadt a lélegzetem, csak úgy kapkodtam levegő után.
Önmérséklet, mondtam magamban. Ragadd meg keményen a gyeplőt. Te vagy a pilóta. Úgy hittem, bármit kontrollálni tudok; a férfiak mindig azt gondolják, hogy csak rajtuk áll a döntés, nincs semmi gáz, keep control, ilyen marhaságokat. Csakhogy a zsilipek nyitva voltak, az az igazság. A kurva igazság. A gát, amely egyik oldalon a szart, a másikon meg a jó dolgokat tartóztatja fel, ez a gát szilárdan tartott Dorothée-ig.
Dorothée szétrobbantotta. Dorobbantás.
Kimentem a klotyóra. Megnéztem a képem a tükörben; valami változóban volt. Félelem fogott el. Megbaszni Dorothée-t. Megbaszni. Megbaszni. Megbaszni. Szopj le. Szopj. A szavak áthatoltak a gát repedésein. Megtelt velük a szám, a faszom.
Kész voltam feladni magam a zsernyákoknak. Szaladni, hogy kettőre zárjam magamra az ajtót, esküszöm, kész voltam levágni a kezem, sőt a faszomat is, de hirtelen valami engedett, és hallottam, hogy egy hang azt mondja: – Menj. Várd meg. Kövesd. Ő a tiéd. – A tükörből jött a hang, a tükörképemtől.
– Rendben – mondtam. – Megyek.
– Príma – mondta a tükörkép. – Hamvas barack az a kiscsaj. – Nevetett.
– Nem akarom bántani – mondtam.
– Mi ebben a bántás? Csak simogatást akarunk. A simogatás nem bántás.
– És ha félni kezd?
– Nem fog félni.
– És a szülei?
– Nyugi, gondom lesz mindenre.
Kiskölyök koromban pont így beszélgettem magammal. Játszottam a jót meg a rosszat. A kemény legényt meg a bohócot. Azért ezt a játékot játszottam, mert gyakran voltam tökegyedül; elment vele az idő. Egy csomó embert találtam ki magamnak. Nincs ebben semmi őrültség. Tudtam jól, hogy a tükörképemmel beszélgetek, saját magammal, a kurva lelkiismeretemmel, de ennyi. Ez azonban mit sem változtatott a dolgokon.
Vár rád, gondoltam. Dorothée vár.
Megfigyelőállásba helyezkedtem a mozi kijáratánál. Jöttek kifelé az emberek, és egy pillanatra félelem fogott el: mi lesz, ha Dorothée szülei kocsival vannak. A város nem nagy, de mindig akadnak, akik kocsival furikáznak.
Nem így történt: Dorothée kijött a moziból; az anyja fogta a kezét. Apa sehol. Szerdánként gürizik. Vagy talán nincs is apa. Elhaladtak mellettem, és az anya rám mosolygott. Általában rokonszenvet keltek. Kellemes a megjelenésem. Általában tűrhető. Normális.
Nyomban üldözőbe vettem őket; kezdett felállni.
– Jó napot – mondtam az anyának. A szokásos köszönés az afféle kisvárosokban, mint a miénk. Három bank. Egy mozi. Egy színház. Unalom.
Válaszolt:
– Jó napot. – Még meg is állt. Nem volt jegygyűrű az ujján: modern asszony, vagy nincs férjnél. Zöld jelzés, mondtam magamban.
Rámosolyogtam Dorothée-ra, a kedves felnőtt teljesen hamis álarcmosolya, az anyának címezve.
– Köszönj a bácsinak, Dorothée.
A kiscsaj odavetette:
– ’napot. – Zenei hangjegy. Napkelte.
Annyira féltem, hogy látni lehet a kidudorodó faszomat, hogy oldalra húzódtam. – Szép film, ugye? – mondtam.
– A Hófehérke? – kérdezte az anya.
– Imádom! – Dorothée-ra néztem. – Hát te?
Nem felelt, helyette az anyjára nézett, és azt mondta neki:
– Mama, azt ígérted, kapok egy fagyit.
Az anya alig hallotta; engem fixírozott. Nem voltam közömbös a számára, az biztos. Én válaszoltam helyette:
– Ha akarod, meghívlak egy fagyira… – Pillantás az anyára: – Azazhogy meghívom mindkettőjüket…
A tárgyaláson azt mondta az ügyész, hogy gyűlölöm a nőket, hogy gyűlölöm Dorothée anyját, hogy ártani akarok neki. Ez nem igaz. Teljesen hamis. Önmagában véve nem volt ellene kifogásom. Pontosabban: zavart, de ez minden.
Egy teaházban kötöttünk ki, kissé távolabb, Dorothée már nem fagyit akart, süteményt akart.
– Cseresznyéset, mami!
Én azt szerettem volna, ha elszopogat egy jégkrémet. Még erősködtem is, elég otromba módon. A csavaros és pornográf gondolatok szédítő sebességgel követték egymást agyam vetítőtermében, mozgóképen mozgok éppen puncikádban.
Az anya azt kezdte mesélni, hogy a férje gyakran van távol, nemrég jöttek a városba a férje munkája miatt, káder, felelős beosztás, folyton távol, ez a kurva az összes mondatával azt sugallta: gyere, bassz meg, bassz meg keményen, kurvára unatkozom, igazi szajha vagyok. De az is lehet, hogy nem. Végül is baromira nem érdekelt. Elegendőnek találtam a fejemet rázogatni, banalitásokat megereszteni.
– Sokszor esik itt.
Vagy:
– Nedves vidék ez.
Gyakran hallom, hogy meleg színezete van a hangomnak. Sanzonénekes-hang. Elolvad tőle a szív, az ölben tűz. Sinatra-stílus. A voices Rolls-Royce-ja. A nők szarnak az értelemre; a zenét hallgatják. Megbaszlak. Megbaszlak. Megbaszlak. Salsa. Mambó. Bossa nova. Tangó. Hát ez duruzsolhatott az anya fejében.
Én a szemem sarkából Dorothée-t lestem. Lestem a cseresznyéket, ahogy sorban eltűnnek a szájában, és az járt a fejemben: én vagyok az a cseresznye. Meg az ott. Meg az. És az is. És a makkom fehérre izzott. És a szájzugokban cukrászkrém csordult ki. Ínycsiklandó. Ínycsiklondó.
Egyik üveg vizet rendeltem a másik után, itattam egyre a kiscsajt.
– Biztos megszomjaztál a sütitől, nem?
– Igen, bácsi.
– Hívj Simonnak, jó?
– Simon…
Az, hogy Simonnak nevezett, a saját nevemen nevezett, szinte olyan volt, mintha benne lennék, bizonyos módon belehatolnék! Belecsúsznék. Ssssimon!
Becsavarodtam. De ő ivott. Még mindig ivott. Megvolt a tervem. Azt akartam, hogy pisilnie kelljen. Ki akartam kísérni a mosdóba, és megbaszni a mosdóban, mert minden további pillanat végtelen pokolszerűség volt. Amikor éget a vágy. Amikor úgy érzed, hogy ha szétnyitnak, csak láva van belül, halálos füst, magma. Amikor úgy érzed, a molekuláid meg akarnak válni tőled. A sejtjeid már nincsenek messze a Nagy Bummtól, már nincs tíz másodperc… kilenc másodperc… nyolc… hét… három… kettő…
– Mama, pisilni kell – mondta végre.
– Akkor rajta! – mondta az anya.
– Nem tudom, hol van…
– Kérdezd meg, drágám.
Én, mint aki álomból ébred, tökéletesen semleges, visszafogott, szürke hangon:
– Ha akarod, odakísérlek, Dorothée. – Aztán az anyának: – Leöblítem ezt. – (Magyarázat: ettem egy csokis süteményt, és az ingem ujja – jaj, de peches vagyok – foltos lett.)
Ez az! Dorothée előttem lépked! Kettesben vagyunk! Az egész olyan, akár egy lassított felvétel: megőrjít minden egyes lépés a padlószőnyegen. A szívem szambázik. Szamba-ssz! Szamba-ssz! Bassz. Bassz. Bassz.
Előttem: a célpont: a női mosdó ajtaja. Bugyirózsaszín. Közvetlenül mellette: a férfimosdó. Levendulakék.
Dorothée még mindig lépked. Hajtincsei táncolnak a tarkóján, dark lasers, áthatolnak rajtam, sötétségsugarak. Szememmel máris lehúzom ruhácskája cipzárját. A farpofái közé hatolok. Szememmel máris seggbe kúrom.
Még mindig lassított felvétel: benyomom a bugyirózsaszín ajtót, és betessékelem rajta Dorothée-t.
Hirtelen hátrafordulat: lecsekkolom a hátországot: senki: azonnal Dorothée után indulok.
És már odabent, rózsaszín kő, virág alakú lámpa, csiga formájú mosdó, élénk fények, lassan közelítek a csapok felé, és egészen fesztelenül vizet engedek az ingem ujjára, mintha ez volna a legtermészetesebb.
Érzem a hátamban Dorothée mozdulatlan jelenlétét.
– Mi az, nem kell pisilned? – mondom. És komolyabb hangon hozzáteszem: – Nem várhatunk itt egész nap, Dorothée.
Az ügyész sosem említette, milyen engedelmes volt. Erről sosem beszélt. Vajon miért tette, he? Csak azt akarom mondani: hétévesen már meg tudja különböztetni az ember a női meg a férfi slózit, a nemeket. Tudta! Igaz, ez semmit sem igazol, semmit, semmit, nothing, őrült vagyok, meglehet, de akkor is tudta, rikolthatott volna, ordíthatott, segítségért kiálthatott volna.
Dorothée nem tett semmi ilyet. Dorothée engedelmesen, ahogy az egy hétéves kislányhoz illik, az egyik vécéfülke felé indul.
És ez mind semmi: amikor rákacsintok, amikor hátrafordulok, amikor a szemébe nézek, nem süti le a sajátját, állja a tekintetemet, nem néz másfelé, és én tudom, hogy tudja, hogy tudjuk, mi fog történni.
Felgyűrte a ruháját.
Látom a punciját!
Egy pillanatig képtelen vagyok mozdulni, képtelen kinyitni a számat, gondolkodni. Egy pillanatra megáll az idő. Az egész világegyetem létezése félbeszakad. Csak mi ketten létezünk Dorothée-val, összetartozunk, szemem összekötve a puncijával.
A vizeletsugár és a geckóm első cseppjei egyszerre buggyannak elő.
Megállhattam volna itt, ez elvileg igaz. A legrosszabb esetben szemérem elleni bűntett volt ez addig, valami ilyesmi, vagy erkölcsrontás, vagy tudom is én.
Megtehettem volna…?
Nem, nem tudtam.
Lehetetlen!
Még ha el is távolították volna az agylebenyemet, a testem megtette volna, a testemnek mégis sikerült volna megtenni azt az egy méter ötven centit, amely elválasztott bennünket. Még ha ki is tépték volna a lelkemet! Még ha egy mesterlövész telibe is találta volna az agyalapi mirigyemet vagy a nyúltvelőmet! Még ha fel is darabolták volna a testem, a nyelvem ugyanazt tette volna: arra a puncira tapadt volna, hódolt volna neki, belakta volna, lepke egy szűz virágon, lepke egy rügyön.
A kurva nyelvem!
Az áruló!
Kezdi a suckot, nyal, megrészegül Dorothée világos vizeletétől, szüzessége cukrától!
A kurvák királynője persze ekkor döntött úgy, hogy benéz; ekkor billent meg szépen minden, ekkor szopatott meg a sors, ekkor döntötte rám minden nyomorúságát.
Az anya, hölgyeim és uraim!
Az anya betoppan.
Szeme kiesik az arcából.
A világegyetem ráokádja horrorfilmjét: egy szörny csókolgatja a húsából lett hús pináját.
Az anya szája nem tudja, mitévő legyen. Egy pillanatig habozik a dÖbbenet Ö-je, a bOrzalom O-ja, az őrÜlet Ü-je között.
Az első kiáltás. Valami értelmetlen hang. Csak egy hang. Nem emlékszem.
Már állok.
Mindjárt jön a második kiáltás.
Bemázolok egyet a képébe. Az első ütés. Megtántorodik, viszi előre a testsúlya, a mosdóknak csapódik.
Dorothée:
– Mama!
A lábam most találkozik a hasával, és ököllel is bemaszatolok neki egyet, ezúttal a mellébe, és a szememből könny csordul, mert hirtelen kezdek rádöbbenni, mit teszek éppen, ó, a picsába!
Dorothée:
– Mama!
Egy hang bennem:
– Kuss legyen!
Újabb ütés, az anya végleg elterült a földön, Dorothée üvöltött, üvöltött egyre, hogy mama, mama, mama, én meg: kuss legyen, kuss legyen, kuss legyen. Hát így történt.
Ő volt az első ember, akit megütöttem.
Egy nő.
Mielőtt ez történt, harminc alatti férfi voltam, ügynökként utazgattam két-három régióban, és egy panelban laktam, nem voltam se szép, se ronda, tévé, hifi, haverok, ám egyik sem igazi barát, olykor egy-egy barátnő, egy normális, többé-kevésbé komfortos élet összes kelléke, a lényeg, hogy semmi nélkülözés, egy átlagos város, és egyfajta szenvedély a kiscsajok iránt, de anélkül, hogy ez tettekben is megnyilvánulna, csak afféle plátói szerelem, nem több.
Mielőtt a zsilip engedett bennem, a szar odaszorult, ahová kellett, és ahogyan kellett, lelakatolva, bereteszelve, bebörtönözve, szigorúan őrzött zárka.
2.
– Tudod, mi történik a pedofilokkal, ha börtönbe kerülnek? – mondja hangosan az egyik zsaru, ahogy elhalad a cellám mellett.
– Nem… – mondja egy másik zsaru.
– A végén mindig elkapja őket a többi letartóztatott…
– Hú!
– És aztán seggbe kúrják…
– Huhú! – Pauza. – És aztán?
– Lenyisszantják a tökét!
Amikor letartóztattak, egy szót sem bírtam kinyögni, egyetlen értelmes hang sem jött ki a számon, megbilincseltek, bevittek a rendőrségre. Eközben egy mentőkocsi kórházba szállította az anyát, és láttam, hogy Dorothée eltűnik egy rendőrautóban. A rabomobilban hallottam először a szót: „pedofil”. Akkor egy pillanatig sem gondoltam, hogy a rendőrnő, aki kimondta, rólam beszél. Csak amikor arcon köpött, csak amikor a nyál átrepült a téren, csillogva, remegve, és ostorként egyenesen az arcomba csapódott, igazából csak akkor ocsúdtam fel.
Pedofil.
Aki megerőszakolja a kislányokat.
Aztán jött a börtön. Az előzetes. A kérdések. Bevágtak egy spéci cellába, egy üvegkalickába egy semmibe nyíló helyiség közepén; az egyetlen látvány: a zsaruk, akik szépen bezárva tartottak az üvegbuborékomban, akik all day long kukkoltak.
A világ ennyire zsugorodott: egy teljesen hangmentes üvegbuborékra, semmi, nulla, a zsaruknak van egy mikrofonjuk, hogy kommunikáljanak veled, neked meg egy telefonféleséged, hogy válaszolj nekik.
Az őrök néha szándékosan bekapcsolva hagyták a mikrofont, hogy zrikáljanak, pocskondiázzanak.
– Szerinted kikerül innen? – kérdezi a number one őr.
– Soha! – röhög a kettes számú őr.
Még csak azt sem tudom megmondani, hogyan néztek ki, folyton cserélgették őket. Bajsza van, nincs bajsza, szőke, barna. Mind egyformák vagytok: az arcotokon gyűlöletfestmény!
Az újaknak mindig volt valami új ötletük, valami képtelenség. Az egyik egyenesen levizelte a cellám falát. És ott volt a fájdalom is. Az embernek gyakran fáj valamije, ha így bezárják: gyomorfájás, fejfájás, migrén, pech, kín, fájó szabadsághiány. És aztán a félelem. A hamisítatlan. Amikor az enzimektől felpüffed a has reggel-délben-este. Dorothée anyja gyakran visszatért álmomban, hogy sövényvágóval kiheréljen. Motor bekapcs, zzzzZ! Nyissz! Nyissz! No more herék! Dorothée anyjának véres arca. Az ordító Dorothée, a mosdóba belépő első emberek, viaszosan szétfolyó, rettenettől torz arcuk. Rendszeres időközönként visszatértek, felvillantak bennem a képek, csak úgy, minden figyelmeztetés nélkül. Mintha az egész világ gyűlölete áradt volna be hullámokban a cellámba, hiába volt mindentől elszigetelve. Áradt befelé, hiába volt csukva a szemem, reteszre zárva a szívem. Áradt befelé. Áradt befelé. Áradt befelé.
Aztán egyik nap meglátogatott egy fiatal krapek, divatos szemüveg, diplomatatáska, menő öltöny, egy kicsit olyan volt, mint én, de még a börtön előtti időkben, elég dögös, mondhatni, szép a szemében extraként csillogó fénnyel; a mikrofonon keresztül beszélt hozzám, nem sértegetett, no zrika, no odamondogatás, no pisi.
Egyszerűen azt mondta:
– Én vagyok az ügyvédje. Forrás: konyv.tuja.hu
A legjobb SZEXSHOP itt! – A legjobb POTENCIANÖVELŐK itt!
Két külön világról van szó: Kelemen Anna a Rózsadombról indult, Molnár Anikó pedig Pomázról, egy vályogházból.
Kelemen Anna pénzért szexel, Molnár Anikó pedig az illúzióért. A könyv egyáltalán nem időrendi sorrendben mutatja be a pomázi lány életét. A könyvben három kivétellel névtelenek maradnak a szereplők, annak ellenére, hogy Anikó partnerei közül többen felvállalták a kapcsolatukat, például Bochkor Gábor, vagy Kammerer Zoltán. Névvel „csak” Albert monacói herceg, valamint Sylvester Stallone szerepel, illetve Angelo, a színes bőrű táncos fiú, akivel bőségesen foglalkozott a bulvársajtó.
A könyvnek három fő vonulata van: Egyrészt foglalkozik azzal a két monstre tévéműsorral, amely a celeb világba emelte Anikót, tehát a Való Világ reality show-val, valamint a Nagy Ő című partnerkereső műsorral. Szó esik természetesen a kulisszatitkokról, valamint a csatornák és a bulvármédia manipulatív együttműködéséről.
Egyszerre tragikus és mulatságos a főszereplő szerelmi élete. Itt egymás után bukkannak fel az izgalmasabbnál izgalmasabb figurák. Az Anikóba reménytelenül szerelmes alkoholista, és impotens milliomos, a szeretőt tartó, de feleségétől rettegő másik milliomos, a kis srác, aki meghúzza magát Anikónál, csak azért, hogy pénzt takarítson meg, a sportoló, aki Anikó után megy a világ végéig, hogy csokit vigyen neki, az állatok szerelmese, aki két éjszakát is Anikó ágyában tölt, de szex helyett a horrorfilmek szerelmese, és végtelen sorban vonulnak fel a reménytelen férfiak, bár Anikó mindegyikben a lehetséges férjet és apát látja. És végül, a harmadik vonulat nem más, mint Anikó élete, az az út, amely Pomázról a gazdagok világába vezet. A reménytelen küzdelem egy jobb létért és apró győzelmek, potyogtatós budi helyett angol vécé, lavór helyett villanybojler és gáz.
A könyv megjelenésekor kerül a bulvárlapok címlapjára az, amit Magyarországon még senki nem vallott be: Anikó milliós nagyságrendű összegért egy hetet töltött az egyik arab herceg vendégeként, több tucat tizenéves európai szépség társaságában. Hogy ott mi történt, az kiderül a könyvből.
A legjobb SZEXSHOP itt! – A legjobb POTENCIANÖVELŐK itt!
Ki gondolta volna, hogy a Catherine M. szexuális életének írója féltékeny lehet? Az a Catherine Millet, aki botrányt kavaró sikerkönyvében döbbenetes őszinteséggel vallott saját testéről, alkalmi és legtöbbször névtelen szexuális kalandjairól, vad orgiákkal teli éjszakáiról.
Most egy „másik Catherine” mesél, aki véletlenül rátalál egy aktfotókkal teli borítékra, mely leleplezi férje titkos életét. Közös ismerősök, akikből szerető lett, kegyes hazugságok, éveken át eltitkolt szenvedélyek. A harcedzett nő egy csapásra összeomlik, és menthetetlenül hatalmába keríti a féltékenység; ez a testi-lelki válság, amelyet lázálomszerű képzelgések és pillanatra sem enyhülő szenvedés jellemez. Ahogy az írónő találóan fogalmaz: a féltékeny ember olyan, akár az elfajzott rágcsáló, ami mérgezett táplálékot halmoz fel vackában.
A féltékenység írói kihívás: egy páratlan mű folytatása, egyúttal könyörtelen, szívbe markoló és magával ragadó ellentéte.
Catherine Millet első regényét negyvenöt nyelvre fordították le, és több mint egymillió példányban adták el világszerte.
A legjobb SZEXSHOP itt! – A legjobb POTENCIANÖVELŐK itt!