A közösségi oldalak megszületésével könnyebbé vált ugyan az emberekkel való kapcsolattartás, de ennek negatív oldalai is vannak. A közösségi oldalak megszületésével könnyebbé vált az emberekkel való kapcsolattartás, hiszen nem kell telefonszámokat feljegyezni, nem probléma bárkit is elérni, és egy osztálytalálkozó megbeszélése is csak néhány kör e-mailbe kerül. Emlékszem, milyen boldog voltam, amikor megjelent az iwiw, hiszek így találtam rá régi ismerőseimre, megtudhattam, mi lett velük azóta. Meggyőződésem, hogy az üzenőfalon bukott el a dolog. Nagyon jó dolog, hogy bármikor kapcsolatba tudok lépni velük, de az „Uncsizooom” típusú üzenetek tucatjai között elvesztem. A kedves, régen látott ismerős hamarosan unszimpatikus lett napi megnyilvánulásai miatt.
Sokszor úgy tűnik számomra, mint ha az emberiség nem érett volna még meg a közösségi oldalak használatára. Ez legjobban nem is ott ütközik ki, hogy ki mit ír az adatlapjára, hanem hogy mire használja az üzenőfalat és a Ttwittert. Ezeknek az alkalmazásoknak az a céljuk, hogy közelebb hozzon minket egymáshoz, naprakész információkat oszthassunk meg magunkról, és kapjunk másokról. Mert ez nekünk jó.
Tényleg az?
Többen nem gondolnak bele, hogy amit nyilvánossá tesznek az adatlapjukon, azt tényleg bárki elolvashatja. Hallottam egy történetet arról, hogy egy cég alkalmazottja rákeresett arra a hölgyre, aki egy közös projekt során a másik vállalat kapcsolattartója volt. Ekkor szembesült azzal, hogy az említett hölgy az adatlapja „Állatok” részébe azokat írta, akikkel együtt dolgozott. Ez olyan, mint diákként azt olvasni, hogy a tanárod az említett rovatba a tanulókat sorolja. A meggondolatlan viselkedésre példaként említhetnénk még azokat a fotókat is, amikről akkor derül ki, hogy annyira nem is volt jó ötlet kitenni, mikor egy nagyobb látogatottságú weboldal gúnyos kommentárral (vagy még csak azzal sem) hozza le őket. A The Wall Street Journal egyik cikke remekül összeszedte a tipikus problémákat (vagy problémás felhasználókat?): van az a típus, aki mindig megosztja, éppen mit eszik, mit tesz, egyesek szerelmes üzeneteket küldözgetnek a másiknak, vagy minden este kiírják, hogy zzzz. Jogos a kérdés: miért oszt meg valaki olyasmit, amiről amúgy nem is beszélne? Hiszen nem hívjuk fel az ismerőseinket, hogy elmondjuk minden alkalommal, éppen mi volt az ebéd. Az is kérdés, hogy sértés-e valakit unfollow-olni? Netán hogyan kezeljük azt a helyzetet, amikor nem akarsz megbántani senkit, de nem vagy kíváncsi a „Viszket az ínyem a fogselyemtől” típusú státuszjelentéseire? Természetesen ezekre is létezik (fél)megoldás, hiszen Facebookon ott a „Hide” funkció, amivel elrejthetjük az egyes felhasználó aktivitásait, illetve a TwitterSnooze-zal megoldható, hogy ne lássad mások tweetjeit. De ezek mind olyanok, mint ha egy folyamatosan beszélő ismerősre lepedőt borítanánk és bedugnánk a fülünket: előbb vagy utóbb észreveszi, és jobban megsértődik, mint ha már az elején rákattintottunk volna az „ignore” gombra.
Szóval itt tartunk. Nem, én sem vagyok sokkal jobb. Még tartom magam: bár az iwiwemet elárasztották már az „egyszer találkoztunk” ismerősök üzenőfal-beszélgetései, Facebookon nehezen, de sikerült a felvett ismerősöket a baráti társaságomra leszorítani. Bár ehhez meg kellett változtatnom a nevemet, valamint és teljes privacy-t állítottam be az adatlapomra, egyelőre én állok nyerésre. Twitteren is tartom a frontot, ellenállok a visszajelölésnek, de érzem, ahogy gyengülök: többször is eszembe jut, vajon nem sértődik-e meg az a kedves ismerős, akit nem followolok. Mi lenne, ha képesek lennénk különválasztani a valós és a netes világot? Egy barátom úgy fogalmazott: sokan úgy élik meg, ha ignorálják őket Facebookon, mintha beszélgetés közben hátat fordítanának nekik, és köszönés nélkül otthagynák őket. Tanuljuk meg elfogadni, hogy nem mindenkit érdekel olyan részletességgel az életünk, mint ahogy mi azt közzétesszük, és nem szabadna megsértődni azon, ha valaki nem olvassa a blogunk vagy Twitter-csatornánk, hiszen ettől még jót beszélgethetünk időnként egy sör mellett. De az is megoldás, ha mindenki végiggondolja, másokat érdekel-e az, amit éppen ismerősei arcába tolni készül.
A Facebooknak, Twitternek és a blogoknak más dolgok miatt is necces a használatuk, ugyanis ezeket arra találták ki, hogy könnyebben kommunikáljunk – viszont számosszor hallottunk olyan esetet, amikor amiatt rúgtak ki valakit, mert túl sokat játszott a facebookos alkalmazásokkal, netán olyasmiket írt le magáról, ami a munkahelyével kapcsolatos és nem épp hízelgő arra nézvést. De nemcsak a munkahellyel kapcsolatban lehetnek súrlódásaink, hanem barátainkkal, családtagjainkkal, és nemcsak amiatt, ha letiltjuk őket, úgy, hogy ne vegyék észre.
Elképzelhető például, hogy elmész a barátaiddal szórakozni, majd másnap szeretnél a Facebookra üzenetet írni, hogy „Milyen jó volt a tegnap este!”, viszont a szüleid úgy tudják, hogy a kollégiumban ültél és tanultál. Vagy vegyünk egy olyan példát, amiben nem szerepel hazugság: tudod, hogy az egyik legjobb barátod nem kedveli a másik legjobb barátodat. Emiatt nincs is köztetek személyes találkozókkor konfliktus, viszont láthatja azt, amit írsz a másik ember profiljára, és labilis lelkiállapotban akár meg is sértődhet emiatt.
A Facebook és a Twitter-jelenséget persze nem tudtuk körüljárni teljesen a cikkben, hiszen a probléma sokrétű, a kommunikáció ezen fajtája pedig túlságosan is új. Kíváncsi vagyok, mi fog történni a jövőben. (Forrás Electrose.hu)
A legjobb SZEXSHOP itt! – A legjobb POTENCIANÖVELŐK itt!
Befutott a kifutón Sarka Kata. Egykoron 
A kislány két gyermeket is szült elrablójától, gyerekeit saját maga tanítgatta! Egyre több horrorfilmbe illő történetről hallani, amikor éveken keresztül fogva tartottak és szexuálisan zaklattak kiskorú gyermeket. Mára a „szexrabszolga” kifejezést szinte mindenki ismeri. Láthattunk televízióban drámai pillanatokat, amikor az elraboltak sok év után kiléphetnek fogságukból a napfényre. A média állandó érdeklődése kíséri utána minden lépésüket, miként próbálnak beilleszkedni a hétköznapi életbe a néhány négyzetméteren éveken át vegetáló, iszonyatos zaklatásnak kitett fiatalok.
„Jelentkeztem a Színművészetire, négyszer is hiába. Először soványan, aztán kövéren. Sehogy se volt jó. Egy másik intézet fogadott be, a Pesthidegkúti Pszichiátria. Bulimiával kezeltek, mert szünet nélkül ettem, és amit megettem, nem tudtam kihányni. A huszonöt dekás margarint kentem a kenyérre . Egyszerre ettem meg az öt kiló zsírszalonnából kiolvasztott töpörtyűt, a kerek egész trappista sajtot, egy kiló kenyeret, három liter kakaót, csokitortát, krémest, és egyszer egy lavór szilvát….” 
