Meg kell hagyni, hajlamosak vagyunk túlzásba vinni a szexet. Akkor is belefolyunk, ha igazából már csak a szemünk kívánja. A mi esetünkben inkább úgy pontos a leírás, hogy a lelkünk kívánja, mert az érzelmeket verbálisan kifejező csatornák még (egyelőre) akadoznak. A testi viszont remekül működik. Csakhogy furcsa érzésekkel jöttem haza ezúttal szemérem tájon, ami először ijesztő volt, mivel a fogamzásgátlás megkezdése óta mindig attól félek, hogy az csinál velem valamit. Aztán pontos megfigyelés és további tünetek híján, na meg hogy egy kis babapopsi krém hatására máris enyhült a furcsa sem nem fáj-sem nem viszket-de mégis érzékeny érzés, arra jutottam -a szakértő barátnővel való konzultáció pedig megerősített benne-, hogy egyszerűen túlzásba vittük a dolgot és a kedvesM szó szerint szétkúrta a pinám. Némi kellemetlenséget okoz ugyan, de a dugás közbeni kidörzsölődés mégiscsak olyasmi, ami alapvetően nem tud rossz érzést kelteni bennem. Sőt!
Mindeddig közömbös volt számomra a nyalás, mert közben folyton csinálni akartam valamit, és bár nem esett rosszul, mindig azt képzeltem, hogy a férfi már bizonyára unja, tehát nem tudtam, de nem is akartam különösebben élvezni. Azért kedvesM kitartóan próbálkozott újra és újra, hatalmas lelkesedéssel, de elnézve a fülig lucskossá vált arcán a mosolyt, mindig az jutott eszembe, hogy ő jobban élvzte, mint én. Persze ez a mosoly már engem is bizsergetve érintett. Aztán még a köztudatban 69-es pózként ismert figurára is rá akart venni, amitől nagyon zavarba jöttem, mert hogy üljek a szájára, hiszen úgy teljes rálátása nyílik a pinámra, a fenekemre, beléjük is fulladhat és ki tudja, milyen látványt nyújtok premier plánba. De rászántam magam, és először hasonlóan reagáltam, mint korábban és le akartam mászni róla kis idő után, de ő visszahúzott és folytattuk. És már csak a farkára figyeltem és a szopásra, az, hogy közben ő meg engem nyalt, kifejezetten tetszeni kezdett, mert egyébként is úgy szeretem szopni, ha közben simogatja a pinám.
Pár nappal később azon vettem észre magam, hogy folyton erre gondolok, és újra akarom sokszor és sokáig. Fel is vetettem a dolgot, hogy neki is van-e még kedve ahhoz a különleges pózhoz, és ő boldogan lelkendezett. Valamiért különleges póznak hívjuk, amitől még jobban szeretem, olyan, mintha csak a miénk lenne, persze csak azért, mert most el vagyok bűvölve tőle, korábban meg nem voltam, így a mosthoz kötődik. Vagy mert különleges érzéssel tölt el, amikor figyelem, ahogy elnézegeti a pinám és megállapítja, hogy nahát, mennyire szép…
A szexualitásomnak nem része a fájdalom, viszont a szerepjáték igen, amihez állandóan kellékeket gyűjtök. Ebben pedig kifejezetten elitista vagyok és nem érem be akármivel, elvégre hol játszuk el a luxust, ha nem az ágyban? Már amennyire a szex az ágyhoz kötődik… Mindenesetre amikor barátaim pálcája akadt a kezembe, konkrétan lovaglópálcákról van szó, teljesen elbűvölt a buja kellék. Imádott barátom lakásán például első reakciómmal végigsimítottam a hátát a pálcával fel a nyakáig. Ő mosolygott, aztán közölte, hogy ilyet nem játszunk. Ezen meg én mosolyogtam.
És egy ideje tépelődtem azon, hogy vajon kedvesM mit szólna hozzá. Nem féltem az elutasítástól, hiszen egy ínyenc alak, csak nem tudtam, hogy itt van-e az ideje, tehát hogy a sok szerelmesen végigcsókolózott együttlétet illik-e megszakítani egy harmadik bevonásával. Soha nem kerestem a fájdalmat, de mindig szerettem, ha a fenekemre csap szex közben, ő pedig azt szerette, hogy én szeretem. Szerintem én vagyok az első lány, aki megörvendeztette a lehetőséggel. Régóta vágyom egy olyan kifinomult luxuscikkre, mint a lovaglópálca. Elegáns, bűnös, érzéki, és csupa meglepetés. A legfinomabb simogatásra képes, de piros csíkokat is festhet a hófehér bőrömre. De sosem gondoltam a pálcára úgy, hogy mindennapi eszközzé válna, akkor éppen azt a különlegességét vesztené el, amiért annyira vágyakozom utána jelenleg.
Végre megkérdeztem, mit gondol a férfi. A laptopján keresgéltem pornófilmet, de végül ő választott. Mondta, hogy ebben van egy kedvenc jelenete, megnézhetnénk azt, témába vágó választás volt, és így már mondhatni a kérdés adta magát: mi lenne, ha nekünk is lenne egy ilyen. Mosolyogva állapította meg, hogy remek ötlet.
Szóváltás, pontosabban gondolatváltás után elgondolkoztam a pornóhoz fűződő viszonyomról. Egy hete szalmaözvegyként tengetem napjaimat, azaz kedvesM külföldön tartózkodik, tehát hiányzik ő, meg a szex, főleg, mivel épp azok a bizonyos napok telnek, és ilyenkor aztán „hűűűdenagyon”, mégsem tudom rávetni magam a filmekre, ahogy korábban tettem volna. Van egy mappám, válogatott jelenetekkel, amiket az évek során valamiért, valami számomra izgalmasért megőriztem, gondoltam ezekből csemegézek, de hidegen hagytak. Aztán jöttek a kedvenc gyűjtőoldalak és a kedvenc kategóriák, de semmi nem keltette fel az érdeklődésem annyira, hogy le is töltsem. És ez így megy már egy ideje, csak eddig arra fogtam, hogy a sok szex mellé minek, de most nem tudom mire fogni. Csak az van, hogy a pornó nekem az egyedülléttel egyenlő, és mondhatjuk, hogy a magányossággal, a magányos szexualitással, az autoszexualitással másképp. Nem kényszerből néztem pornót, félreértés ne essék, remekül szórakoztam vele és kielégített. Jobban, mintha idegen partnerekkel kerültem volna ágyba. De most nem, most az egész távolinak tűnik és idegennek, nem tudok mit kezdeni vele. „Csak néz, néz, de meg nem ismer…”
Mint ahogy azt már említettem, megajándékoztam magam egy klasszikus fazonú, fekete, csipkés fűzővel. Katalógusból választottam, így hetekig vártam rá, hogy megérkezzen. Igazán megörültem a csomagnak, ami várt rám itthon, izgatottan bontottam ki és alig vártam, hogy lenyugodjanak a kedélyek és nyugodtan próbálgathassam. Természetesen egy pár combfixet is előhalásztam hozzá, hogy teljes legyen az összahatás.
Korábban nem gondoltam, hogy ilyesmikkel töltöm meg a szekrényem fiókjait, de egy ideje furcsa vágy dolgozik bennem, ez akarta a fűzőt is. Na nem mintha bánnám, épp ellenkezőleg. Nagyon izgalmas efféle kelmékbe bújtatni a testem, mert már önmagában felizgat a tudat, hogy ezt veszem fel. A fantáziám beindul, arra gondolok, milyen alkalmak adódhatnak, amikor mások előtt is viselhetem majd. És nem feltétlenül a szexuális együttlét az, ahol megakad az agyam ilyenkor, de ösztönösen fordulok azok felé a férfiak felé, akikről tudom, hogy különösen fogékonyak, nemcsak rám, de rám fekete csipkébe borulva.
A másik hóbortom, hogy fotós híjján szeretem megörökíteni azokat a pillanatimat, melyek során csak próbálgatom magam. Egyrészt, mert kíváncsi vagyok, hogy mit lát belőle egy „harmadik szem”, másrészt, szeretek vele eldicsekedni, megmutogatni, hogy én ezt is megteszem. Nem tudom, mivel kezdődött, de kedves játékommá vált a „shot myself”. A képeket ritkán mutatom meg, leginkább beavatottaknak, de van, hogy vad idegenekhez támad kedvem. Sosem tagadtam exhibicionizmusom. De mégis úgy vélem, több ez annál. Legszívesebben azok előtt tárom fel lányszobám titkos képeit, akikhez kötődöm, mert akkor már nem csak az én izgalmamról szól a dolog, mint ahogy egy idegennek való megmutatáskor történik. Ilyenkor a másik izgalomba hozása is a célom, ami ugyanannyira jól esik nekem is. Talán valami perverz kifejezése ez részemről a másikkal való törődésnek…
De visszatérve a fűző okozta örömökre, hamar nyilvánvalóvá vált számomra, hogy bizony az egészben a legizgalmasabb a harisnyatartó. Megmagyarázhatatlan, de nem is igényel különösebb kommentárt. Egyszerűen van valami hihetetlenül erotikus abban, ahogy a fenekembe vág a vékony pánt. Mint ahogy abban is, ahogy ráfeszül a combomra és a combfix csipkés végébe torkollik.
És már el is képzeltem, hogy a fűzőt és a harisnyát viselve csupán, négykézláb térdelek, és felkínálom a vékony pántok és csipkeszegélyek keretezte pinám. És élvezem, hogy bár csak egy apró részletről van szó, mégis egy kicsit izgatottabban mozog bennem a farok, egy kicsit erősebben markol a tenyér és egy kicsit hangosabb a nyögésem
Az éjjel buli volt. Lassan, döcögősen, „lefulladósan” vágtunk bele az éjszakába. Nekem bűntudatom volt, neki meg szar hete. Nem akartam hallgatni, ahogy panaszkodik nekem, nem voltam kíváncsi rá. De egyik üveg bor után jött a másik, meghallgattuk egymást, ahogy a barátok között szokás. Mert ő tényleg barát, és ez olyan ritka, és annyira érték. Na meg túlontúl intim… Ígyhát a sok-sok célozgatás, közeledés, próbálkozás után, egyszercsak kicsúszott a számon, hogy „szeretnék veled lenni… ööö… szexre gondolok, igen.” Furcsa, hogy nem hozott zavarba, amit mondtam. És izgató, hogy őt sem hozta zavarba.
Persze, túl régóta gondolkodunk már ezen. Bizonytalanná tesz, hogy nem farka van. Meg, hogy a szex tönkreteheti a barátságot, amit hosszú éveken át építettünk és erőstettünk. Ígyhát csak megölelt. -Kész szerencse, hogy a férfiaknak nincs melle! Mert ha két nagymellű lány ölelkezik, akkor aztán gondosan össze kell igazítani őket, hogy kényelmes legyen.
Aztán belevetettük magunkat a táncoló tömeg és a mámorító zene ritmusába. Az összebújások szaporodtak, a simogatások egyre merészebbek lettek. Már nem tudtam ellenállni, hogy ne érjek a melléhez, miközben ő is egyre csak ölelgetett és bújt hozzám és belém. De olyan közönséges, mindig megvetettem azokat a lányokat, akik azzal hívják fel magukra a figyelmet, hogy eljátszák a legalábbis biszexualitást, kizárólag tömegrendezvények keretein belül és férfifogás céljával. Valahogy ő is így gondolhatta, mert többször megjegyezte, ha kimennénk, nem lenne kérdés, hogy azonnal megcsókolna.
Végül elért a hajnal, és álmosan vártunk a taxira. Ketten, kétfelé indultunk. Még egy utolsó ölelés, és a puszi már a száját érte. …
*Pontosabban szokatlan vágy, nem tudom, mit kell csinálni vele. Csak érzem, hogy eláraszt néha, és nem akarok ellene tenni. Egyébként a barátságok többségéhez csak azért nem kapcsolódik szex, mert a felek azonos neműek. De a barátság intimitása néha megköveteli, hogy valami mégis történjen. Hát, majd történik, egyszer, végre, valahára
Szeretem a szexbe vegyíteni az olyan dolgokat, amiknek alapvetően semmi közük sincs hozzá. Csak még nem sikerült eldöntenem, hogy azért, mert izgalmas mindent alárendelni a testi gyönyöröknek, vagy mert olyasmivel élni közben, ami nem is emlékeztet rá, felszabadító hatással bír. Persze, kérdés, hogy a tudattalan gátlásaim mennyire dominálnak és vajon milyen értelemben törnek felszínre.
De, a lényeg! Hogy nagyon vonzó számomra különféle, a testétől eltérő ízvilágú készítmények -hát ööö- a másikra, vagy a másik által magamra kenése, folyatása, csorgatása, tapicskolása, ha ehető, akkor lenyalása és szívogatása…stb. Mert szokatlan, tehát érdekes mondjuk egy kanál fagyival olykor „pikánsabbá” tenni a pinámat, arról nem is beszélve, hogy a rendelkezésre álló dolgok sora szinte végtelen. Éppen ezért gondolok a nyalókára. Ami édes, nem túl nagy, de felbukkanása, azaz csusszanása izgató érzés lehet. Nem utolsó sorban pedig az összes lyukam érzékien fogadja magába.
A száj az első, mint mindig, mert megfelelően össze kell nyálazni. Szájfetisiszta is vagyok, ha van ilyen. Ebben a helyzetben az a legizgatóbb számomra, hogy felváltva vesszük a szánkba, és az ő nyálától síkosan szopogathatom tovább az édességet. Na meg közhelyes, de egy-egy érzéki nyalintással, amit a nyalóka kap és nem a farok, őrületbe lehet kergetni a másikat.
A következő állomás a pina, mert most csak lyukakra célzunk. Szeretem, ha különböző tárgyakkal ingerelnek, vagy legalábbis nem a megszokott módon, de megint nem tudom, azért van-e így, mert a szex jellege változik meg ezáltal. Mindenesetre, úgy képzelem, hogy a be-becsúszó cukorgömböcske mégis csak finom lehet, miután a saját nedvemmel bevonva visszakapom a számba, persze a másiké az elsőbbség.
Na és ott a fenekem. Amit síkos nyalóka dörgölőzése bizonyára feltárulkozásra késztetne. Ez pedig azért tesz jót nekem, nekünk, mert valahogy a fenéknyalás, bár élvezetes dolog, mégis mindig zavarba ejtő. Tudom, hogy tiszta, hogy alaposabbnál alaposabban mostam meg, mégis- mégis! Viszont miután kellően odaolvadt az édes- gyümölcsös íz, sokkal inkább várhatom a nyelvet, és kínálhatom fel e célra a bűnösebbik lyukam. Arról nem is beszélve, hogy ekkorra az izgalmi szint eléri azt a pontot, amikor már megőrülhetünk, tehát az onnan frissen kihúzott nyalókát igazi ínyencségként fogom mohón a számba szívni, mint ahogy ő is…
Minden szőrtelenítés alkalmával értetlenül állok a dolog előtt. Mert nem is én fogom a borotvát, hanem a férfi. Magamtól eszembe sem jutna nem elvégezni, és valahogy mindig szomorúvá tesz. Főleg ha megvágom magam, és még inkább ha a pinámat sebzem meg. Először is haragszom ilyenkor magamra, mert már természetes kötelességemnek tartom a műveletet. Másrészt haragszom a világra, mert azzá tette számomra.
Az utóbbi évtizedek arról szóltak, hogy a nő testén minden egyes szőrszál kellemetlenné, sőt, kifejezetten kínossá vált, nekünk pedig rengeteg erőfeszítést kell tennünk azügyben, hogy a lehető legkisebb feltűnés mellett végezzük a pusztításukat.
Gondolom a magyarázat(ok) evidens. Például a nők emancipálódása, ami alatt leginkább a korábban csak férfiak álltal végezhető szakmák/posztok nők általi betöltését értem, azt éreztette a férfiakkal, hogy a két nem közötti különbség mégsem akkora, mint azt ők gondolták, de tévedésük bevallása helyett másféle különbséget kellett teremteniük. Az észbeli különbségekre épült érvelésük összeomlott, így csak a testi jellemzők túlhangsúlyozása maradt. Vagyis a nő testét vissza kell áltoztatni az ártatlan – tudatlan – kislányéhoz hasonlóra. Nem is meglepő, hogy az oly kedvelt BDSM, vagy másnéven „domináns-szubmisszív szerepekkel való végtelen kombinációkat és variánsokat megengedő szexuális viselkedés” egyik alapszimbóluma a teljesen csupaszra borotvált női test, vagy legalábbis pina de extrém esetben fejbőr is, ami a nő kiszolgáltatottságát és védtelenségét jelzi, hiszen már a szőr sem takarja sehol, meztelenebb nem lehet, valamint odaadását, amiért kész ilyen helyzetbe kerülni a domináns párja kedvéért.
Aztán itt van a testkultusz, ami minden mozdulatunkra rányomja bélyegét és ideálokat állítva követel tőlünk valamiféle állandó megfelelni akarást. A sminkelt seggű pornőszínésznőket, tökéletesnek kikiáltott plakát lányokat elnézve nem is marad más lehetőségünk, mint cikinek érezni az aerobik stúdió öltözőjében, hogy apró szőrök éktelenkednek a lábunkon. És ha éppen nem babapunci a pinánk, inkább nem is tárjuk fel a kedvesnek, inkább hagyjuk szétfolyni a vágytól.
Na meg az állandó keresgélés, de sosem találás, ami olyan jellemző. Meg, hogy nem fogadunk el senkit- és ebbe saját magunk is beletartozunk, sőt, vezetjük a listát. A férfinak kislány kell, pihe-puha punuskával, akiről így még elhiheti, hogy a szűzike az esküvőre tartogatja magát. Hazug jelkép, hiszen a kézmunkájából pontosan kiderül, hogy egy világlátott kurva. Az asszony pedig elhiszi, hogyha lecsupaszítja magát, megfiatalodik és kívánatosabb lesz a fiatalok között is, micsoda önáltatás! Mintha nem ismerné a férfinépet, akik mindenkit megbasznak, aki hagyja magát. Csak a nőn múlik, hogy a szégyen súlya alatt összeomlik, vagy emelt fővel, büszkeségtől duzzadó mellbimbókkal tárja szét combját a következőnek.
A dolog iróniája egyébként, hogy a természetadta-szőrös pina ma már a perverz pornókategóriák sorát bővíti, mint az állati létre emlékeztető „tünet”.
/Részemről egyébként szívesen tűntetem el a bozontot annak a kedvéért, aki átlát rajta, és tudja, hogy a lényeg mögötte van (így sok esetben saját kedvtelésemnek eleget téve végzem a beavatkozást). És valóban, az odaadás, az adni, kedveskedni akarás késztet, hogy mégis lecsupaszítsam magam. Hogy a finom, puha és selymes bőrömet érintse, és ne legyen más útban, mert tisztán, teljesen, a lehető legjobban érezni akarom a tapintását, markolását, tenyere csattanását, körme karmolását, ujjhegyei becézgető simogatását, nyelve forró csapásait, foga kegyetlen harapását… Persze, tőle azt sem bánnám, ha egészen a bőröm alá hatolna. Csak lenne bennem
A férfi és nő közül mindig a nő az, aki dönt, mégha a döntése abban is áll, hogy e jogát átruházza a férfire. Így örömmel vagyok kezdeményező, mert ezáltal inkább részesülök a tiszteletükben, mintha csak rájuk hagynám az egész „munkát”. Mint mindig, ebben az esetben is a két véglet között vergődünk: adni magunkat, vagy inkább csak kéretni, amíg az utolsó gomb is szét nem pattan a blúzunkon. De miért gondoljuk, hogy olyan nagy a különbség a kettő között?
Tudom, hogy minden két emberen múlik, de csak a női oldalról akarok /tudok?/ nyilatkozni. Szerintem a nőnek mindig egy kicsit többet kell adnia magából, akár elfogadják azt, akár nem. Mert készen kell állnia, figyelnie a férfi rezdüléseit, hangulatát, szükségletét… csendben kell tűrnie a hanyagolást, türelemmel várni a simogatást, mosolyogni és támogatni, akkor is, ha közben minden szomorú és kegyetlen.
Páldául a férfinak nem arra van szüksége legtöbbször, hogy primitív „vadászösztöneit” kielégítse, hanem valakire, aki minden helyzetben felébreszti benne a vágyat, a kalandozás legtöbbször csak ennek a hiánya. És a nőnek ezért kellene nyitottnak lennie, hogy mindig jelen tudjon lenni a férfi mellett, mögött, fölött, (alatt). Mert a férfi is rájön néha, hogy neki ez számít. A harmadik személyek mindig jönnek és mennek, de azért nem mellékesen a másik mindig ott marad. Egy nőnek pedig szerintem ezt le kell nyelnie, pedig néha nagyon hányinger gerjesztő, de máskor izgalmas játék is lehet. A féltékenység a biztonság hiánya, a játék viszont a vágy felélénkítése. Úgy képzelem, hogy minderre szükség van az „örökkön-örökké” állapot érvényességéhez.
De ettől függetlenül is… Mindig vannak gyenge pillanatok, pillanatnyi kiborulások, számonkérés és tányér dobálás… Azt hiszem, ha nem így lenne, akkor felesleges lenne az egész. Mégha így olykor értetlenül is kell állnom azelőtt, hogy miért az elutasítás, amikor nekem önmagában az meghozza a kedvem, hogy a másik akarja. De hiába minden odaadás, ha épp nem tud, nem akar mit kezdeni velem (-a pinámmal). Csak nehéz belátni, hogy ez nem ellenem van
Mostanában sok olyan hatás ért, ami megtapadt a fejemben. A függetlenség- függőség határvonala által nyújtott izgalomra gondolok. Azok a férfiak vonzanak, akikből árad a szabadság vágy és az öntudat. Az egész úgy kezdődött, hogy megkérdeztem, van-e valakije, hamár randira hívott. Azt felelte, csak szeretői vannak. Én pedig elképzeltem, hogy egyszer engem hív, aztán egy másikat, majd megint egy másikat, előbb- utóbb megint én kerülök sorra…stb. És ez hihetetlenül beindított. Nem akar magához láncolni, gondoskodik róla, hogy én se akarjam őt. Abban a tudatban hajolok előre a kanapéra, hogy közben látom magam előtt a másik nőt, aki ugyanígy tett, talán épp az előző este. És nem érzem magam rosszul, csak épp annyira rázza meg lelkivilágom, hogy még odaadóbban kínálom fel a pinám.
Persze, ez csak a fantáziámban van így. Ember és nő vagyok: a belém nevelt nő-tudat nem engedné, hogy ilyen könnyedén túllépjek a dolgon. Előbb-utóbb felébredne bennem a bűntudat, magammal szemben, talán az undor is, a másik nővel szemben. Mégis tudom, hogy a pinámban végződne a dolog: elöntene a szégyen.
Lehet, hogy épp ezért kacérkodom a gondolattal, hogy leromboljak magamban egy gátat, ami visszatart, ami miatt rosszul kell éreznem magam adott szituációkban. Talán ezért is reagáltam rögtön fájdalom okozás kiprovokálásával beszélgetés közben. Hiszen egyrészt, ha valaki megbánt, attól elvárom a fizikai fájdalmat is, másrészt, úgy képzelem, hogy az elviselhetővé teszi az elviselhetetlent. Hogy mi ebben az elviselhetetlen?
Az, hogy az én pinám felizgul a szégyen érzet gondolatától is, hogy az a fasz az előbb még egy másik lyukban kotorászott, most pedig már az enyém nedvesedik tőle. Ő pedig csak mondja és mondja, hogy volt, mint volt, én pedig nem akarom hallani, mert akkor ott kellene hagynom. Épp ezért, egyre jobban kívánom, hogy dugjunk, hogy elhallgasson és csak velem legyen, csak rám gondoljon. De nem fejezi be, tovább húz, a részletekbe menő beszámoló megőrjít, a szavai a hátamat karmolják, a pinám pedig üresen tátong, mert mindezek után nem dughat meg, csak ha én magam könyörgök érte… Dehát könyörgök érte.
És ugyanez fordítva is áll. Egész kora serdülő korom óta az egyik legizgalmasabb dolog számomra, hogy megjelenek a kedvesnél, és amikor leveszi a bugyim, idegen, ragadós, nyálkásan csordogáló spermával találja szembe magát… És, bár a nyalás különösebben nem központi történés számomra, ebben a helyzetben biztosan kiprovokálnám. (- igen, akár alapos megmosás után, mintha az számítana, mintha el lehetne tűntetni onnan az idegen nyomát…)
Minden szőrtelenítés alkalmával értetlenül állok a dolog előtt. Mert nem is én fogom a borotvát, hanem a férfi. Magamtól eszembe sem jutna nem elvégezni, és valahogy mindig szomorúvá tesz. Főleg ha megvágom magam, és még inkább ha a pinámat sebzem meg. Először is haragszom ilyenkor magamra, mert már természetes kötelességemnek tartom a műveletet. Másrészt haragszom a világra, mert azzá tette számomra.