Már régóta figyeltem őt. Az idejét sem tudom mióta. De még annyi idő után is, valahányszor csak megláttam, a szívem úgy kezdett verni, mintha ki akarna ugrani a helyéről. Úgy éreztem, mintha minden egyes dobbanással centikre nyomná ki magát a mellkasomból és fülemben olyan erővel visszhangzott a dörömbölés, hogy azon csodálkoztam, senki sem veszi észre.
Nem tudtam mi ez az érzés, de valahányszor megláttam őt, mintha minden megváltozott volna. Akármilyen jókedvű és laza voltam, abban a pillanatban összeszorult a gyomrom, kiszáradt a szám, izzadni kezdett a tenyerem és minden tagom úgy remegett, mint a kocsonya.
Pontosan tudtam róla, hogy meleg. Mindenki tudta. Talán épp ez váltotta ki belőlem ezeket az érzéseket, de az is lehet, hogy egészen más.
A mai világban egy meleg srác örülhet, hogyha úgy kezelik, mint bárki mást és megbújhat a tömegben. De ő más volt. Őt mindenki szerette. Sőt! Bálványozta. Az a fajta tipikus macsó volt, akit az iskolában mindenki irigyel és a lányok már attól szétteszik a lábukat, hogy csak rájuk pillant. Neki viszont a fiúk hevertek a lábai előtt. Nem tudtam igazán eldönteni, hogy vajon azért ilyen népszerű, mert minden fiú szívét megdobogtatja, a lányok pedig féltékenyek rá, vagy épp fordítva, azért vonzódik hozzá annyira minden fiú, mert ennyire népszerű. Nem tudtom, de talán nem is számít.
Viszont az számított, hogy egyes napokon szinte csak azért mentem be az iskolába, hogy legalább egyszer lássam őt, hacsak egy pillanatra is.
Nem egy osztályba jártunk. Ő egy évvel idősebb volt nálam és sokszor abban is kételkedtem, hogy oda jár egyáltalán. Sosem láttam tanulni. Az a tipikus lázadó volt, aki magasról lenéz minden szabályt. Még az is lehet, hogy ez adta neki ezt a fene nagy népszerűséget.
Azt viszont be kell vallani, hogy egyáltalán nem úgy nézett ki, ahogy az ember a melegeket elképzeli. Nem hordott rózsaszín pólókat, nem festette a haját, nem szedette ki a szemöldökét, nem borotválta simára minden testrészét és egyáltalán nem viselkedet lányosan. Nem is beszélt úgy, ahogy azt egy melegtől várná az ember. Bár, az igazat megvallva, nem emlékszem, hogy valaha is hallottam volna őt korábban beszélni. Ha ráköszöntek, egy mordulással válaszolt és néha elvakkantott egy-egy szót, de semmi több.
Sokkal inkább úgy nézett ki, ahogy a hozzá hasonló népszerűségnek örvendő „menők”. Többnyire szakadt farmert és a mellkasáig kigombolt fekete pólót hordott, amire hűvösebb időben rávett egy farmerdzsekit. Rövid, fekete haját felzselézte, de egyébként nem látszott rajta, hogy különösebb figyelmet fordított volna a szépségápolásra. Még a neve is olyan volt. Bár az igazi nevét nem tudtam, de valahogy nem tudtam elképzelni, hogy olyan egyszerű neve legyen, mint John, Bill, vagy Charlie. Talán ezért is nem használta soha az eredeti nevét. Vagy legalábbis közöttünk. Őt mindenki csak Csabaként emlegette. Csaba. Rövid, de mégis egyedi. Már maga a neve is magával ragadott.
Nem tudom miért, de teljesen kivetkeztem önmagamból, amikor megláttam. És amikor rám nézet… Erősen kételkedtem abban, hogy valaha is észrevett volna, de amikor az a kékesszürke szempár felém fordult, úgy éreztem, menten szívrohamot kapok. A tekintete kifejezéstelen volt. Metsző és érzelmektől mentes. De talán épp ez volt az, ami annyira vonzott benne.
Nem voltam meleg. Sohasem néztem még úgy egy másik srácra, mint férfira. Csak rá. Egyedül ő volt az, aki teljesen megbabonázott. Nem tudom mi volt az, ami ennyire vonzott benne. Voltak más menő srácok is az iskolában, de engem csak ő érdekelt. Talán maga a tudat, hogy meleg. Az a tudat, hogy én sem lehetek számára mindenképp közömbös. Annak ellenére, hogy mégis mennyire nem voltunk egy szinten.
Nem volt ez szerelem. Voltam már szerelmes azelőtt. Volt több barátnőm is. De ez más volt. Ha hosszabb ideig rám nézett… vagy legalábbis felém nézett, éreztem, hogy az alsónadrágom kezd egyre szűkebb lenni és az agyam mélyéről is homályos ködként kúsztak elő az ősi ösztönök.
Nem volt ez szerelem. Nem éreztem azt a vibrálást, azt a szikrát… de kívántam őt. Tudtam, hogy teljesen reménytelen, de vele akartam lenni. Azt akartam, hogy rám figyeljen. A szemembe nézzen azzal a metsző, fakókék pillantásával és… de inkább nem is álmodoztam. Tudtam, hogy egy olyan srácnak, mint én, semmi esélye nála.
Én sem voltam népszerűtlen. Sőt! Akár még közkedveltnek is mondhatnám magamat bizonyos körökben, de mindent egybe véve, hozzá képest igen csak középszerű voltam. Olyan, akiből tizenkettő egy tucat. Százával mászkáltak körülötte a hozzám hasonlók. Esélyem sem lehetett nála. De a testemnek nem tudtam parancsolni. Valahányszor megláttam, hatalmába kerített a vágy és nem érdekelt semmi, csak az, hogy közel kerüljek hozzá.
Bár nagyon titokzatos volt, mint az ilyen srácok általában, de mégis sokat tudtunk róla. Sok pletyka keringett róla. Valaki látta itt, valaki találkozott ott. Látták, hogy sajtburgert eszik a sarki McDonald’s-ban. Biztos szereti a gyorskajákat. Valaki látta, amikor beült az egyik legújabb horror filmre a moziban. Biztos szereti a horror filmeket. És sok más ehhez hasonló apróság.
Azt is tudtuk, hogy szereti az európai focit. Ő maga nem játszott, de gyakran kiment a pályára, amikor a csapat kint volt és végignézte az edzést. Azt is rebesgették, hogy tetszik neki valamelyik focista. Vagy esetleg több is. A legnépszerűbb pompon lányokra mondták néha megvetően, néha irigykedve, hogy az egész focicsapat végigment rajtuk. De Csaba volt az, akiről azt rebesgették, hogy ő viszont az egész focicsapaton ment végig.
Általában nem adtam hitelt az ilyen pletykáknak, de ezt nem tudtam elengedni a fülem mellett. Pont az ő kedvéért léptem be a focicsapatba. Amúgy is szerettem focizni és jól is ment, de csak azért léptem be az iskola csapatába, hogy magamon érezzem a tekintetét és tudjam, hogy amikor megszerzem a labdát és viszem a kapu felé, akkor biztosan rám figyel. Legalább akkor egész biztosan.
Így történt ez azon a napon is. Akkor is kijött a pályára, leült a szokott helyén az üres lelátón, aminek csak az első soraiban gyűlt össze néhány lány, hogy sóhajtozva csodálja a focistákat, és szótlanul nézett. Minket nézett. És reméltem, hogy engem is néz.
Mutatni akartam neki valamit. Fel akartam kelteni a figyelmét. Azt akartam, hogy csak rám figyeljen, és hogy végre felkelthessem a figyelmét. Hogy végre elgondolkozzon azon, ki is ez a srác és miért nem vettem észre eddig.
Hiú ábránd volt, tudom, de meg kellett próbálnom. Elvégre nem volt mit vesztenem.
Egy gyors támadással megszereztem a labdát és már rohantam is a kapu felé. Úgy száguldottam, mint a szélvész. Meg sem akartam állni. Nem akartam lepasszolni a labdát. Nem. Ezt én lövöm be. Most megmutatom neki.
Minden érzékemmel a labdára koncentráltam. Kikerültem a védőket. Talán ők is érezték, hogy mennyire komolyan veszem, ezért ők is komolyan vették. Elállták az utamat, próbáltak szerelni. Próbálták elvenni a labdát. És ha mindez nem ment, próbáltak fellökni. Kibillenteni az egyensúlyomból. De én nem hagytam magam.
Hirtelen észrevettem egy rést a falon. Egy rést a védelmükön. Csak egy pillanat volt, amíg senki nem állt előttem és a kapus sem figyelt arra. Csak egy pillanat volt, de én kihasználtam. Belerúgtam a labdába, megcsavartam és egy másodperccel később az már ott táncolt a hálóban.
Madarat lehetett volna velem fogatni. Annyira örültem, hogy majd kibújtam a bőrömből. A többiek gratuláltak és azon sopánkodtak, hogy miért nem léptem be előbb. De engem nem ők érdekeltek. Engem csak Csaba érdekelt, aki rezzenéstelen arccal ült a lelátón, aztán egy hosszú pillanat múlva felállt és elsétált. Vége volt az edzésnek.
Kicsit csalódott voltam, hogy most sem mutatta semmi jelét annak, hogy észrevett volna, de úgy döntöttem, ez nem rontja el a kedvem.
Edzés után kitárgyaltunk mindent a fiúkkal az öltözőben. Hogy milyen jók voltunk, hogy biztosan megnyerjük a következő meccset. Aztán persze szóba kerültek a lányok is. A többiek azt firtatták egymás közt, hogy melyik pompon lányt húznák meg szívesen, de én csak hallgattam. Engem csak Csaba érdekelt. Nem értettem. Ők nem is vették észre, hogy ott van? Hogy tud bárki is a lányokra gondolni, amikor ott van Csaba is. Bár néha magamat sem értettem, hogy miért csak Csabanre gondolok, amikor ott van annyi sok, csinos lány, és ha hihetek a csapattársaimnak, bármelyiküket megkaphatnám. De engem csak Ő érdekelt.
Tovább maradtam az öltözőben. Én voltam az utolsó, aki kiment zuhanyozni, így amikor már arra készültem, hogy beálljak a csobogó víz alá, senki más nem volt az öltözőben. Legalábbis én azt hittem.
Már levettem a mezemet és arra készültem, hogy a nadrágomat is letoljam, amikor lépteket hallottam magam mögül. Megfordultam és egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Ő volt az. Ott állt előttem, teljes valójában. Ott állt tőlem karnyújtásnyira és engem nézett. Most biztosan engem nézett. Metsző, fakókék tekintete az enyémbe fúródott. Úgy éreztem, a szívem mindjárt szétrobban a mellkasomban.
– Te hogy… – nyögtem. Alig jött ki hang a torkomon. Nem értettem, hogy kerül oda. Hogy jöhetett be az öltözőbe? Ide elvileg csak a csapattagok és az edző jöhet be ilyenkor.
Bár nem tudom min csodálkoztam. Elvégre ő Csaba. Előtte nincs akadály. Talán pont a fiúk engedték be. Ha igaz, amit pletykálnak és tényleg végigment az egész focicsapaton, akkor egyáltalán nem elképzelhetetlen. Sőt! Semmi meglepő sincs abban, hogy őt itt látom.
– Hello! – mosolygott rám.
Rám mosolygott. Azt hittem, ott helyben elájulok. Még sosem láttam mosolyogni. És az, hogy pont rám mosolyogjon, még a legvadabb álmaimnál is elképzelhetetlenebb volt. De mire észbe kaptam volna, az arca ismét kisimult és rezzenéstelen, kifejezéstelen maszkká hidegült.
– Jó voltál ma. – mondta érzelemmentes hangon, de mégis érződött benne valami lágy remegés. Vagy csak én képzeltem bele? Csak én akartam, hogy benne legyen?
– K-köszönöm. – hebegtem. Még ezt az egy szót is alig bírtam kinyögni. A szám teljesen kiszáradt. Az agyam kiürült. Nem tudtam semmire sem gondolni. Az egész elmémet betöltötte az a kép, hogy Csaba ott áll előttem és hozzám beszél.
Nem szólt semmit, csak lassan felemelte a kezét. Annyira zsibbadt voltam és annyira irreális volt ez az egész, hogy eszembe sem jutott elhajolni, amikor az arcomhoz ért.
Úgy éreztem az ereimben felforr a vér. Hozzám ért. Megérintette az arcomat. Ez már önmagában felért egy csodával. De a kellemes érzést azonnal szúró fájdalom követte.
– Nem fáj? – kérdezte.
Most tisztult csak ki a fejem annyira, hogy egyáltalán felfogjam, mi is történt velem az edzésen. Annyira bizonyítani akartam, annyira elfeledkeztem mindenről, hogy észre sem vettem, amikor valaki belekönyökölt az arcomba. Arra már nem emlékeztem, hogy ki volt, de a könyöke egy hosszú horzsolást hagyott maga után a halántékomon, amely Csaba érintésére égni kezdett, de egy pillanat múlva, amikor ismét belenéztem fürkésző szemeibe, azonnal el is múlt.
– Nem. – válaszoltam. Én is csodálkoztam milyen tiszta és könnyed volt a hangom. – Egyáltalán nem.
Csaba nem szólt semmit, de nem is vette el a kezét az arcomról, ami a tenyerében nyugodott. A szája sarkában viszont ismét megjelent egy apró mosoly.
Őrülten kívántam őt. Alig bírtam uralkodni magamon. Éreztem, hogy végigfuttatja a tekintetét meztelen felsőtestemen és izmos lábaimon. Éreztem, hogy a vérem forr és heves áramlatként tódul a lábaim közé. Éreztem, hogy a nadrágom kidudorodik. Ő is észrevette. Biztosan észrevette, de nem szólt semmit. Hüvelykujjával megsimogatta az arcomat, aztán visszahúzta a kezét.
– Viszlát! – mondta. – És további sok sikert.
Mire észbe kaptam, és ki bírtam volna nyögni bármit is, ő kilépett az ajtón.
Aznap a zuhany alatt elégítettem ki magam. A csobogó víz alatt húzogattam a kezem a farkamon, lehunytam a szememet és rá gondoltam. Most már megtörtént a lehetetlen. Beszélt hozzám. Csak hozzám beszélt. És csak azért jött be ide, hogy velem beszéljen, és… és mert érdekelte, hogy nem esett-e bajom.
Már a tekintetének puszta emlékére is elélveztem. Olyan volt ez, mintha a világ legszebb lányát ölelném, miközben ajkaink egymásba fonódnak és a férfiasságom az ő testébe hatol. Ugyanolyan felemelő volt. Vagy talán még inkább.
Bele sem mertem gondolni, hogy mi jöhet ez után. Egész éjszaka nem bírtam aludni. Szinte percenként pillantottam az órára. Nem győztem kivárni a reggelt. És amikor végre eljött, újult erővel ugrottam ki az ágyból és lázasan kezdtem kutatni a ruháim között. Az öcsém azt hitte megőrültem. És a szüleim is. Azt hitték valami bajom van, hogy ilyen hévvel válogatom, hogy mit vegyek fel. Ha tudták volna… De nem akartam elmondani nekik. Nem is tudtam volna. Még én sem tudtam ésszel felfogni, hogy mit érzek Csaba iránt, nem hogy szavakba is öntsem.
Meleg tavaszi nap volt, ezért egy vékony szövetnadrágot és egy rövid ujjú atlétatrikót vettem föl. Alig vártam már, hogy ismét találkozzak Csabanel. Most minden más lesz. Most már tudtam, hogy észrevett és hogy én is érdeklem őt. Szinte a fellegekben járva lebegtem az iskoláig, hogy aztán ott hideg zuhanyként érjen a felismerés, semmi sem változott.
Csaba ugyanolyan hideg volt és távolságtartó, mint azelőtt. Mint mindig. Mintha észre sem vett volna, amikor gyors léptekkel közeledtem felé a folyosón. Ettől elbizonytalanodtam és megálltam. Csak néztem őt. Néztem és néztem, óráknak tűnő perceken keresztül, míg ő végül felállt és elsétált, úgy hogy közben felém sem nézett.
Nem értettem mi történt. Teljes melankóliába zuhantam. Csak ültem a helyemen és bámultam magam elé. Nem értettem az egészet. Tegnap még egészen más volt. Tegnap még úgy viselkedet… úgy viselkedett, mintha érdekelném.
Semmit sem fogtam fel a nap hátralevő részéből. Mintha csak a testem lett volna jelen, az elmém pedig… valahol egész máshol. Úgy ültem ott, mint egy zombi és végeztem a mindennapi rutint, amit az órák monoton egymásutánja megkövetelt.
Amikor vége lett, már csak arra vágytam, hogy hazamehessek, bezárkózhassak a szobámba és valami depressziós zenét hallgatva elterüljek az ágyon.
Ezekkel a tervekkel a fejemben léptem ki az iskola kapuján, ám ott valami olyat láttam, amitől földbe gyökerezett a lábam. Csaba ott állt, pár méterre a kaputól, egy fának támaszkodva, és várt. Valakit várt. Talán épp engem? Nem! Az lehetetlen. Ilyesmi inkább az eszembe se jusson.
Arra gondoltam, hogy egyszerűen elmegyek mellette. Ugyanúgy, ahogy mindig is tettem és ő észre sem vett. De most nem voltam rá képes. Nem tudtam elfelejteni a tegnapi napot. A tekintetét, forró tenyerének érintését az arcomon. Ezt muszáj lesz tisztáznom vele.
– Csaba! – léptem oda hozzá.
Ő felém fordult és rám vetette érzelemmentes, fakókék tekintetét. A szívem ismét hevesen verni kezdett, a szám pedig kiszáradt. Pont a legrosszabbkor.
– Csaba! – hebegtem. – Én…
De nem tudtam folytatni. A hangom elhalt és nem találtam a szavakat. Csak hebegtem-habogtam. Nem tudtam, mit is mondhatnék neki. Aztán feladtam és elpirulva szegtem le a fejem. Fekete sportcipőjének az orrát bámultam. Nem mertem a szemébe nézni. Legszívesebben elrohantam volna, de a testem nem engedelmeskedett. Miért vagyok ilyen szerencsétlen? – gondoltam és legszívesebben a falba vertem volna a fejem.
Ám Csaba ekkor felemelte a kezét és az állam alá csúsztatta. Lassan felemelte a fejem és arra kényszerített, hogy a szembe nézzek. Tekintete jobban perzselt, mint a tűző nap. Egyszerre éreztem félelmet és szűnni nem akaró vágyat. A szívem megint úgy dübörgött, hogy már azt hittem, valaki ki fog ordítani az iskola valamelyik ablakán, hogy hallgattassák el ezt a dörömbölést.
De nem történt semmi. Csaba se tűnt úgy, mintha hallaná. Csak hallgatott. A kezével az államat támasztotta és tekintetét az enyémbe fúrta. Egyikünk sem szólt semmit.
Percek telhettek el így. Vagy órák. De az is lehet, hogy csak néhány másodperc. Aztán Csaba közelebb hajolt hozzám és megcsókolt. Olyan energia áramlott a testembe a számon keresztül, hogy úgy éreztem, menten szétrobbanok.
Az agyamat elöntötte a rózsaszín köd. Mindent elfelejtettem és csak Csaba ajkait éreztem az enyémeken. Más volt, mint egy lány csókja. Összehasonlíthatatlan. Az eddigi barátnőim csókja lágy volt és puha, Csabáé viszont ugyanolyan merev és követelődző, mint ő maga. Vagy mindezt csak én képzeltem bele?
Nem érdekelt már semmi más, csak az itt és most. Visszacsókoltam és az ajkaink egymásba fonódtak. Nyelve vad csődörként száguldozott a számban és az enyém is az övében. A farkam már úgy feszítette szét a nadrágomat, mint a túl sok levegő a hőlégballont. Éreztem, hogy a vékony nadrágon keresztül kidudorodva hozzáér a combja belsejéhez, de nem érdekelt. Azt akartam, hogy tudja. Azt akartam, hogy érezze, mennyire kívánom. És ő tudta.
Ajkai nem engedték el az enyémet, miközben a kezével elengedte az államat. Ujjai végigszaladtak a mellkasomon, izzó barázdákat hagyva maguk után, és utat találtak maguknak bő nadrágom alá. A keze ráfonódott a farkamra, amitől abban még hevesebben kezdett lüktetni a vér.
Ezzel együtt, szinte egy pillanatban, a csókja még intenzívebb lett. Szinte már felfalt. Úgy éreztem belehalok, ha most nem lehetek az övé.
Amikor végül elengedte a számat és a kezét kihúzta a nadrágomból, elszántam magam, elmondok neki mindent. Elmondom, mennyire kívánom. Elmondom, hogy vele akarok lenni. Az övé akarok lenni. Elmondom, hogy vágyom a csókjára. Az érintésére. A forró tenyerét akarom érezni az arcomon. Ajkait a számon és érezni akarom, hogy a farka a combomnak feszül, ahogy most az enyém, a nadrágon keresztül, az ő combjának.
Mindent el akartam mondani, de ő már nem figyelt rám. Még mindig olyan közel álltam hozzá és éreztem, hogy ő akarja, hogy ott legyek, de már nem rám nézett, hanem az iskola kapuja felé.
Egy fiú állt ott. Nálam valamivel fiatalabb lehetett. Talán néhány évvel. Ott állt és minket nézett. És Csaba visszanézett rá. Egy pillanatra belém hasított egy érzés. Féltékenység? Nem. Mire lennék féltékeny? Csaba nem az enyém. Még az is átfutott az agyamon, hogy csak játszadozik velem. Harag? Düh? Kétségbeesés? Félelem? Talán.
Csaba ellépett tőlem és a fiú felé indult. Ennyi volt. – gondoltam. – Egy csók és semmi több. Érezhettem a kezét a nadrágomban, de semmi több. Viszont úgy tűnt, félreértettem a helyzetet. Csaba odalépett a fiúhoz és rezzenéstelen arccal nézett rá.
– Gyere, öcsi! Menjünk! – mondta.
Az öccse? Csabának van egy öccse? És ide jár? Ugyanabba az iskolába, mint mi?
Meg akartam nézni jól magamnak azt a fiút, de ők addigra már elindultak és csak egy pillanatra láthattam, amikor befordult a sarkon.
Csaba még egyszer rám nézett. A tekintetében volt valami, ami erővel töltött el. Valami, ami azt sugallta, lesz még folytatás. Egy pillanat volt az egész, aztán ő is eltűnt a sarkon. Úgy éreztem, ismét van értelme az életemnek. Most már biztos voltam benne. Biztosan tudtam, hogy most már nyitva az út.
Másnap ebéd után, amikor épp a következő órámra mentem volna, Csaba odalépett hozzám. A szívem a torkomban dobogott. Csak így, nyíltan odalép hozzám, ilyen közel. Talán azzal sem tette volna nyilvánvalóbbá a helyzetet mindenki előtt, ha ott helyben megcsókol. De ő nem tett ilyet, csak halkan megszólalt.
– Akarod még? – a hangjától még hevesebben vert a szívem.
– Hogyne akarnám?! – vágtam rá, mire ő elmosolyodott.
– Akkor gyere!
– Most? – csodálkoztam és a tanterem felé néztem.
– Ha neked nem olyan fontos… – vonta meg a vállát és már fordult is volna el, de én megállítottam.
– Nem. – vágtam rá gyorsan. – Nem. Mehetünk.
Csaba elmosolyodott és mélyen a szemembe nézett.
– Ezt akartam hallani.
Legszívesebben megcsókoltam volna, de ott, mindenki előtt nem mertem.
– Megvárlak tanítás után. – mondta és már el is ment.
Alig bírtam egyhelyben ülni. Még három órám volt aznap, de egy örökké valóságnak tűnt. Már attól féltem, hogy Csaba nem vár meg. Pillanatok alatt bejárta az osztályt keresztbe-kasul, hogy én és Csaba. Mindenki erről beszélt, de engem nem érdekelt.
Amikor az utolsó órának is vége lett, mintha puskából lőttek volna ki, úgy száguldottam ki az épületből. Csaba ott volt. Ugyanott állt, ahol előző nap és rám várt. Most biztosan tudtam, hogy rám várt. Tegnap csak véletlenül találkoztunk össze, miközben az öccsét várta, de most nem volt senki más. Oda léptem hozzá és szó nélkül megcsókoltam. Nem érdekelt, hogy ki látja.
Nem tiltakozott. Magához ölelt és visszacsókolt. Éreztem, hogy a nadrágon keresztül kidudorodó farka a combomnak feszül.
– Menjünk fel hozzám! – mondta.
Meg sem tudtam szólalni. Úgy követtem, mint engedelmes kiskutya a gazdáját.
Egy közeli társas házba mentünk, aminek a legfelső emeletén Csaba egy aprócska lakásba vezetett be. Alig volt benne több egy nagy ágynál, egy kis konyhánál és egy apró fürdőszobánál.
Nyilvánvaló volt, hogy nem itt lakik, de ha valóban igaz, amit róla és a focicsapatról beszélnek, akkor biztos, hogy az itt történt.
Csaba bezárta az ajtót, magához húzott és ismét megcsókolt. Nyelve követelődzően hatolt le a torkomon. Testem az övéhez simult és kezei a fenekemet markolták.
Nem tudtam parancsolni magamnak. Úgy csókoltam, mintha előre meg lenne szabva az időnk és én minden másodpercét ki akarnám használni. De most már senki sem zavarhatott minket. Csak ketten voltunk. Csaba bezárta az ajtót és most ott álltunk, egymást csókolva.
Nem tudtam betelni vele. Végigcsókoltam a nyakát, aztán széthúztam a pólója gallérját és a mellkasát csókolgattam. Ő lehúzta magáról a pólóját és engedte, hogy bebarangoljam izmos hasfalát. Úgy remegett a kezem, hogy alig tudtam szétnyitni az övének csatját, de amikor sikerült, azt hittem a mennybe kerültem, ahogy előbuggyant hatalmas farka.
Óvatosan vettem a számba, mint egy hímes tojást. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer egy fiút fogok leszopni, de most őrülten kívántam. Annyira, hogy ha most megint félbeszakítanak, bárkit képes lennék megölni azért, hogy az enyém lehessen.
Csaba felnyögött, ahogy tövig toltam a férfiasságát a számba. A tarkómra tette a kezét és gyengéden irányított. Föl-le, föl-le. Ki és be. Olyan volt, mintha világéletemben ezt csináltam volna.
Eddig úgy éreztem, mintha az idő lassabban telne, mint normálisan, most viszont szinte rohant. Nem tudom meddig szophattam őt, de csak pár pillanatnak éreztem az időt, ami után megragadta a vállaimat és felállított. Ajkaink ismét egymásra találtak és a farka a lábaim közé feszült, miközben vadállatokként csókolóztunk.
Úgy tépte le rólam a ruhákat, mintha csak papírból lettek volna, és amikor már teljesen meztelen voltam, a hátamra fektetett az ágyon. A fenekem az ágy peremén volt és széttettem a lábaimat. Ő közéjük térdelt és a szájába vette a farkamat. Úgy szopott, ahogy egy lány sem, akivel eddig találkoztam. Mintha nem is ember lett volna, hanem…
Nem tudtam befejezni a gondolatot, mert ekkor az ujjai végigfutottak a fenekemen és behatoltak a két farpofa közötti repedésbe. Hangosan felsikoltottam, amikor ujjai becsúsztak az ánuszomba. Először csak egy, utána kettő.
Még sosem éreztem ilyet. Megmarkoltam a lepedőt a két oldalamon és beharaptam a számat, hogy ne ordítsak, mint a fába szorult féreg.
Csaba egy pillanatnak tűnő idő után abbahagyta és felcsúszott hozzám. Csókja olyan forró volt, mint még soha. Éreztem előnedvem cseppjeit a száján.
Egy mozdulattal megfordított és miközben a nyakamat csókolgatta, egy határozott mozdulattal belém lökte a farkát.
Hiába próbáltam visszafogni magam, most már üvöltöttem a gyönyörtől. Egy pillanat sem telt bele és a testem alá préselődött farkam tűzhányóként tört ki és lövellte a hasam alá a ragacsos nedvet.
Pár pillanat múlva Csaba is felnyögött és a farka mintha kilukadt volna. A feszes rúd most hirtelen kissé lazább lett és végéből úgy áramlott elő a nedv, mint a víz a slagból.
Amikor az élvezet csúcspontja alábbhagyott, kihúzta belőlem a farkát és térdre rogyott. A hátamra fordított és gyors mozdulatokkal lenyalta a hasamról a ráragadt nedvet.
Nem tudom meddig szeretkezhettünk. Volt, amikor úgy éreztem, órák teltek el, mióta beléptünk az ajtón, volt, amikor úgy éreztem, csak tíz perc.
Most egymás karjaiban feküdtünk az ágyon és halkan pihegtünk. Azt szerettem volna, ha ez a pillanat sohasem ér véget. Ott szerettem volna maradni Csabánál az ágyban az idők végezetéig. Már nem érdekelt semmi, csak annak a forró testnek az érintése.
Még mindig nem tudtam, hogy a népszerűsége miatt kívánja mindenki annyira, vagy azért olyan népszerű, mert mindenki a karjai közt akar lenni, de azt már biztosan tudtam, hogy az utóbbi alapján mindenképpen az egekig nőhet a népszerűsége és ez a kis lakás még rengeteg más fiút láthat. De reméltem, hogy a legtöbbször engem, újra és újra, Csaba karjaiban.
A legjobb SZEXSHOP itt! – A legjobb POTENCIANÖVELŐK itt!